A tegnapi lecsót alig küldtük a hasunkba, máris kész volt a további tervvel:
- Gombázni megyünk. Jöhetsz te is, gyerek!
Mit hogy mehetek? Már pakolom a hegyetlen kést a kisebbik szatyorba, amit keresztanyám varrt anyu leroggyant keceléjének (kötény) maradékából. A csúzlit, és a többi elengedhetetlen szerszámot nem kell berakni, ezek még délelőttről élesítve vannak a zsebemben. Egy néhány kaviccsal pótolom a készletet, aztán már útrakész is vagyok. Megjegyezném, hogy a hegyes kést gyerek azért nem viheti, mert netán megbotlik: máris kész a baj.

Talán tíz perc: máris a Bugyizló-gödör Rónai-oldal felé eső meredekének gyalogútján szaporázom. Nagyon kell igyekeznem, mert a tüskés arcú édesapám akkorákat lép, hogy gyerek legyen a talpán, aki tudja tartani vele a lépést. Hét közben azért borostás, mert a borbélyhoz a szegény ember zsebe üres, így otthon kell borotválkoznia. A bögre belsején élesített penge sem olcsó, ezért csak szombaton simul ki teljesen az arca. Bele sem merek gondolni: mi történne, ha megtudná, hogy nemrégiben nem egy tüske karcolta meg az államat, hanem kipróbáltam a férfiakra kirótt Isten-csapást? Pamaccsal, habbal, fenéssel, lehúzással, timsóval. Úgy rendesen, a legkisebb mozdulatot sem kihagyva. Ez a timsó aztán egy borzalom. Ahol kicsit megvágtam magam, bekentem. Nem mondom! A nemjóját! Úgy mar, hogy legszívesebben ordítana – kecskeugrásban – a gyanútlan használó. Káromkodni nem szokásom, de úgy magamban elengedtem egy-két körmondatot. Most értünk az édes makkot termő fához. Ez egy csenevész, girbe-gurba, de látszik, idén is terem néhány szem, mint minden évben. Itt már figyelni kell, nehogy eltapossunk egy szép igazit, vagy csirkegombát. Nekem még csak az út közelében szabad maradnom, mert jobbra akkora szakadék van az apokában (homokkő), hogy háromig kellett számolni, míg a kő az aljára ér. Legtöbbször így nem én találtam az első illatos gombát. Alig kémleltem szét, alig léptem hármat, már jött is a közelből a megszokott örömkiáltás:
- Megvan! – mutatja felém. Gyönyörű példány, nyugtázom. Ilyenkor, meg kell takarítani a földes alsó részét, ezért kell a kés, csak így kerülhet a szatyorba. Ekkor aztán a következő információ birtokába is kerül az ember.
- Nem kukacos. – Már sejtem a következő lépést: Itt a párja is. – Mindig, minden igazinak igyekeztünk megkeresni a párját, a testvérét, ami legtöbbször sikerült is. Mikor újra találkozunk a gödrön átvezető út előtt, már többet talált, mint én összesen szoktam. Már rohanok fel az árok túloldalán, hiszen itt szoktam meglelni az elsőt. Ezt a kis szakaszt szinte úgy teszem meg, hogy a lábam alig ér a földre. Megérte. Még öt métert sem kell mennem, máris kiálthatok… Szépítés… Aztán a testvér… Sőt még egy… Még egy…

Szépen gyűlik. Én már azt hiszem, felesleges is átmenni a Kisbikkbe. Akkor kell szedni, mikor van. – Nem emlékszem, hogy valaha találtunk volna ennyit. Egy idő után, a füstölő tőkének nadrágszíjba csatolt zsák is előkerül. Azt nem mondom, hogy az is megtelt, de jutott abba is rendesen.

Visszaindulunk. Mivel most a másik oldalon jöttünk, hazafelé a Rónai-oldal Ravaszlyuk irányába eső részén ereszkedünk. A korai gombázáskor általában ezt fordítva szoktuk megtenni. A nyírfák utáni, legelőszerű domboldalra érünk. Most nem viszünk sem fát, sem füvet, sem mást. Egyszerűen nincs helye. Már látszik a temető, a templom és az utcánk vége, mikor a szemközti hegyoldalon egy kalapos emberre figyelek fel. Mutatom édesapámnak.
- Az a Zsidai Pisti, aki mindig jön locsolkodni. – mondja. – Ürgét önt.
- Mit csinál?
- Hát ürgét fog hurokkal.
- Kisebb, mint a nyúl, de olyasmi.
- Menjünk át! Nézzük meg!
- Az meg mi?- Ennyi cuccal? – Most eldönteni sem tudom, hogy tényleg emiatt, vagy azért, mert kelekótya a feje: nem nézzük meg. Mindenesetre nem nagyon beszélget vele senki. Bele kell nyugodnom, hiszen még jobban kell szaporáznom, hogy ne maradjak el.

Megérkezünk a nagy zsákmánnyal. Édesanyám nem örül kimondottan a teli szatyrok láttán, hiszen már megfőzte a zöldbabot. Mikor aztán a tőkészsákból is előkerül a rengeteg gomba, virul fel újra az arca. Te jó ég! Nem tudom, mit csinálok ennyi gombával? – Sajnáltatja magát. – Kifelé menet biztos beleléptetek egy tehénlepénybe, az hozta meg a szerencsétek. – Nem tudja, nem tudja. Mit hogy nem tudja, már ül is neki. Válogat. Ebből lesz a hétvégi leves, ezekből a pörkölt, a többit meg tepsibe rakva megaszaljuk. – Olyan lesz télen, mintha találnánk. – Tisztogatja, szeleteli. Mi meg nekiülünk a szinte még forró főzeléknek. A kenyeret beleaprítjuk. Ennek kettős jelentősége van. Egyrészt sűrűbb lesz, másrészt gyorsabban meghűl.

Most nem készülök elbliccelni az esti mosakodást, sőt sürgetem. Rendesen elfáradtam. Teljesen leizzadtam. Még felügyelet sem kell. Magam is meglepődöm: Szappant is használok, pedig ez a mosóbarna tudja ám csípni az ember szemét, de úgy igazán. Az illata sem észveszejtő, de a koszt azt lehozza. Közben már hallom a rádióból az Esti mesét. Szeretem. Honnét tudnak ezek ennyi mesét? De ez már a szokásos esti, elalvás előtti önegyeztetéshez tartozik. A céltáblának szánt sapkát nem találtam el csúzlival, de az eperfát igen… Hogyan találnak el még kisebb célokat is?…Miért nem egyformák a gombák? … A felnőttek miért nem eshetnek bele – még véletlenül sem – a hegyes késbe?… Az ürge miért ürge, ha olyan, mint a nyúl?… Ürgét önt… Most önti, vagy hurokkal fogja?… Nem értem… De hittanórán azt mondta a pap bácsi, nem is kell mindent azonnal érteni. Majd később kiderül… Miért később?…

Minden jónak vége lesz egyszer. Erre gondolok mikor reggel, egyedül vagyok az ébredéskor. Apu a gyárba ment dolgozni, anyu a Pintér-pusztán helyettesít a népboltban. A kis üzenet cetliről az is kiderül: a nővérem játszani ment a Godénba. Hoppá! Most gyorsulnak csak igazán az események. Az elvégzendő feladatokig el sem jutok. Gatya, trikó, elől kivágott orrú tornapapucs fel, bundás kenyér a zsebbe. Három kortyra veszem a tejeskávét, egy süti. A mosakodást törölköző vizezéssel színlelem. De kinek is lenne most ilyesmire ideje? Ajtózárás… Kulcs a szerszámosba… Máris a Rónai-oldalon szaporázom. Ez a temérdek kérdés nagyon viszi a lábam. Ürgét önt… Hurokkal fogja… Most önti, vagy hurkolja?… Furcsa… Kelekótya… Azt hiszem, a tanító néni mondta az iskolában, amikor egy gyereknek taknyos volt az orra… De nem vagyok biztos benne…

Szerintem, fele annyi idő alatt érek a Vár felől jövő elágazáshoz, mint máskor. És mit látok – a hegyoldalon, pontosan azon a helyen, ahol ürgézett – egy tehénmintás kutya vicsorog. Átfut az agyamon: hát ez lenne a nagy ürgeöntés, hurkolás? A szegény párát kikötik, hogy megfogja ezt az olyasmit, mint a nyúl. Sajnálom. Közelebb megyek. Tovább vicsorít. Futna el. Nem bír. Úgy kínlódik, mint bandázáskor az összeragadt kutyák, akiket sokszor még seprővel sem lehet szétválasztani.

/folytatása következik/