Fullextra.hu

Egészen addig merészkedem, amíg sejtem, hogy nem ér el a mogyoróbot és a hurok fogságából. Támadólag ugrik felém. Beszélek hozzá, nyugtatom, vígasztalom. Ezzel elérem, hogy ebben a távolságban megtűr. Ha viszont közelebb lépek, ismét mutatja erős fogait. Nem nagy, a földszintesnél ugyan nagyobb, de a termete azért kicsi. Valami vári keverék lehet. Az biztos, hogy lány, hiszen nem látom a golyóit. Mentőötletként eszembe jut, és különböző neveken szólítgatom.
- Bogi!… – Nem reagál…
- Morzsi!… – Nincs kedvező válasz…
- Bodri gyere! … – Újra vicsorít…
- Csöpi!… – Hoppá! Felkapja a fejét. Felbuzdulok. Eltaláltam. Ahogy azonban közelebb mennék, továbbra sem enged.
- - Csöpi! Ne bomolj! Csak segíteni akarok. – A túlélő készlet bundás kenyere! Már török is egy falatnyit… Közelébe dobom. – Végre, az anyádat! – beindult a farka. Ez azt jelzi, hogy most már nem fog megharapni. Újabb falat… Már simogatom. Sebes a jobbhátsó lába a huroktól. Szabadítanám ki, de a kezem felé kap. Fájhat neki. Újabb falattal terelem el a figyelmét, és gyorsan kilazítom a hurkot. Hűha! Csak úgy porzik utána a hegyoldal, pedig három lábon fut, a meggyötört jobbhátsót nem használja. Nagyon száguld. Olyannyira, hogy majdnem összeütközik a szembejövő Zsidai Pistivel. A nemjóját! Most van végem!
- Ej! Az anyád! Mit csinálsz ott kis Vitéz? Kezd összefutni előttem a félelemtől a világ. Mi lesz, ha közelebb hozza azt a kótyagos fejét? A menekülési útvonalakat kémlelem. Van-e értelme? Akkor sohasem tudom meg milyen az ürge, az ürgeöntés hurokkal, kutyával.
- Csak elengedtem szegény kutyát. Baj? – mondom szeppenten.
Már ideért. Nem taknyos az orra, sőt egészen hetykére pödrött a bajusza. Nem kaptam fülest, ez haladás. Valami vadász vagy katonaruha van rajta, bokszszagos csizma, zöld kalap valami bojttal. Később megtudom, hogy ez a zergetoll, ami csak a nevében zerge, mert tolla az nincs, hiszen hegyi kecske.
- Mi van? Be vagy tojva? – Nem szólok, de amúgy is tudja. Vigasztalóra fogja. – Hát nem beletévedt ez a lökött kutya a hurokba. Pedig azt hittem reggelre legalább egy ürge csüng a botomon. – Nahát! A kutyát ki lehet pipálni az ürgeöntésből, könyvelem el.
- Már teszi is a dolgát. Kiszedi a botot. Tovább megyünk. Nem kérdezem, mehetek-e? Nem zavar el, így biztos. Keresi a lyukakat.
- - Ezekben laknak. Mindegyiknek két ki-bejárata van. Ide lopkodják be a búzát. Az egyik lyuk mindig feljebb, a másik lejjebb van. Az a lényeg, hogy ide az alsóhoz rakjuk a hurkot, a felsőn beöntjük a vizet, így belesétál őkelme a csapdánkba… Híj! Te gyerek hány éves vagy?
- Tíz leszek már nem sokára. – bököm ki nagy büszkén.
- Hogy megy a tanulás?
- Elmegy.
A keze jár. Egy lyukba teszi a bot végét. Beékeli. Éppen olyan távolságra, hogy a lefeszített hurok elérjen az alsóhoz. Kampósszöggel úgy helyezi el a hurkot, hogy egy kicsivel kisebb, mint a lyuk. Ez azért fontos, mert így a fránya jószág feje még átmegy, a teste beakad, és súlyával kiakasztja a szögből, a felajzott bot pedig felkapja a levegőbe.
- Aztán fogott-e már? – fejezem ki kételyemet.
- No, te is kelekótya vagy, mint én? – Gyorsan az orromhoz kapok. Nem taknyos. – Hát itt lennék, ha még nem fogtam volna? – Csak most veszem észre, hogy egy nagy hátizsák van a hátán. Elővesz egy bádogkannát, meg egy nagyobb, aztán egy kisebb korsót. Meghúzza a kisebbet. Érzem az illatát, bor van benne.
- A másikból te is ihatsz, de keveset, mert a víz itt drágakincs. – Meghúznám, de nagy. Ügyeskedek, de nem sikerül. Végül segít. – Aztán tudod-e ki vagyok én? – kérdezi.
- Már hogyne tudnám. A Zsidai Pista bácsi.
- A fityilős fittyfenét! Zsidai Pistike – mondja ellentmondást nem tűrően. – Apád, az én keresztapám. Most figyelj! Az árgyélusát!
A kannával odamegy a felső lyukhoz. Önt bele, majd rálép. Olyan négy méterrel lejjebb egy szürkés, barnás valami iszkol ki. Nahát, ez lenne az? Cseppet sem hasonlít a nyúlhoz.
- Nem jött be. A másik lesz az – és már önti is. Ez sem jött be: sehol semmi. Újabb lyuk: most a hátam mögött trappol a beste. Aztán megint másik, s láss csodát! Az orrom elől csapja az égbe a furfangos szerkezet. Ott himbálódzik rajta a vetés réme.
- Minek ez? – tudakolom.
- Hát a Rozinak. – Ki lehet ez a Rozi, hisz nincs
- is asszonya. De már jön is a válasz:
- A borznak. Híj! Te gyerek! Most aztán, iszkiri haza, nehogy miattam verjék veresre a segged!

Szedem a lábam. Futok. A nap állásából ítélve dél lehet. Remélem Erzsiék, szintén elbabázták az időt. Nyertem. A kulcs a szokott helyen. Keresek valami ennivalót, hiszen kiéheztem a nagy munkában. A tegnapi zöldbabból nem kérek, így a cukros, zsíros kenyér mellett döntök.

A szemem a reggeli üzenetre téved. Hűha! „Az állatokat engedd ki, etesd meg, de délben is!” Szőr van a levesben. Megint futás. Szegény csirék, gajok majd megfőnek. Kukoricát, vizet nekik, gyorsan. A koca szerencsésebb, mert még munkába indulás előtt kiengedték. Még jó, hogy nem tudnak beszélni. Sőt még hálás kánonba is kezdenek, egy kis szárnycsapkodással egybekötve. Alig érek vissza az asztalhoz, megérkezik a nővérem. Most nem olyan szigorú, hiszen a nagy babázással ő is leveles.
- Az állatoknak adtál?
- Persze – mondom büszkén, pedig szegények még most sem érték be magukat az evés-ivásban.
- Remélem, nem koncsorogtál? – kérdi. – Délután elmehetsz játszani, én maradok itthon.

Ezt a kalandot megúsztam. Még van egy kis idő a délutánig. Megcélzom a konyhai heverőt. Ismét van mit leltárba venni. A kelekótya, nem a taknyos orr miatt az… Majd biztos az is kiderül: a Zsidai Pistike feje miért kótyagos?… Vagy az-e egyáltalán?… Mindenesetre ügyes ember… A kutyának semmi köze az ürgézéshez… Az ürge nem hasonlít a nyúlra… Kicsit sem…

/A novellához tartozó illusztrációt Beda Melinda készítette. A teszt fórumon megnézheted/