Mi a fene lehet már, tényleg? Hiába ácsorgunk. A felnőttek cseverésznek mindenféléről, de mi gyerekek nehezebben bírjuk a várakozást. Imitt-amott már sírás hallatszik, az unatkozás nyomán kialakult rosszalkodás utáni füles eredményeként. Én, viszonylag jól tűröm, apu zsebei rejtekéből előkerülő egy-két frutti ismét sokat segít. Nocsak! A távolból mintha a már jól ismert füttyentést hallanám a domb mögül.
- Apu, apu! Jön a Kisfekete! – hívom fel a figyelmét, hiszen annyira belemerült valami hegesztési újítás megbeszélésébe.
- Csak a füled cseng, gyerek! Ne nyugtalankodj! Majd kijön a forgalmista és bemondja, ha jön. – Próbál lehiggasztani, pedig én közben újból hallom. Távolról, de egyre tisztábban a semmivel össze nem keverhető magas hangot.
- Apu! Ez pedig ő! A Kisfekete – győzködném, de a következő pillanatban előjön a majdnem egyenruhás ember, kezében kis táblácskával:
- A vágány mellett tessék vigyázni! Vonat érkezik. Menjünk távolabb! Fogják a gyerekek kezét, és csak akkor szállhatnak fel, mikor azt mondom! Az engedélypapírokat készítsék elő! – Közben már egész közelről visszhangzik a kis fekete „Há”-ja. Ezt aputól hallottam, hogy ez a hegyes hang a „Há”, és már majdnem felső „Cé”. Feltűnik a gyönyörűséges. Most is ragyog, csillog. Húznám aput közelebb, de nem lehet.
- Kérdezzük meg a bácsit, aki vezeti, hátha mégis felmehetek a mozdonyra! – próbálkozom újból.
- Már megmondtam, hogy nem lehet! – mondja ellent nem tűrve. Persze azért én teljes súlyommal arra felé szeretném terelni. A mozdony is ráérezhetett az óhajok-óhajára, hiszen közvetlen előttünk áll meg nagy gőzfelhővel. Még erősebbre veszem a figurát. A vonatvezető – később megtudom, hogy masinisztának hívják – leugrott a megállás pillanatában, én meg a másik kezemmel gyorsan elkaptam a kezét. Ő nagyon meglepődött, de kiolvasta elkeseredettségem okát:
- Mi van édesapám? Meg akarod nézni a mozdonyt? Gyere, siessünk! – Apu is nagyon meglepődik, de nem mond ellent. Sőt ő is jön. A mozdony közelről még varázslatosabb, még csillogóbb-villogóbb, mint gondolnám. Érdekes, hogy ennek nincs annyi kereke. Amelyiket a Kotyaszon szoktam látni, annak eggyel több kereke van, ott középen. Kicsit persze másutt is más, hiszen másik lehet, mert nem lehetne csak úgy cserélgetni. A masiniszta, a hónom alá nyúlva felemel az ajtó helyéhez (ajtó ugyanis nincs). Nagy hőség csap meg. Nyitva van egy olyan valami, mint a kemence ajtaja, és benne ég a hatalmas tűz. Egy nagyon kormos arcú bácsi pedig pakolja bele a szenet. Ő a fűtő. Három kar van a mozdonyon. Nagyon szépen ki van fényesítve a végük, de kormányt nem látok. Aztán lóg egy olyasmi is, mint a lókengyel. A kedves hangú masiniszta ismét felemel.
- Húzd meg! – biztat! Nem merem, de tovább bátorít. Meghúzom.
- Húúú! – Akkorát fütyül, hogy szinte bedugul a fülem. Borzasztóan tetszik.
- Meghúzhatom még egyszer!
- Persze! – kétszer húzom meg egymás után. Ez nagyon nagy dolog, gondolom magamban. Szerintem fülig ér a szám. Az a vicces, felvégi bácsi most biztos mondaná, hogy: „Még szerencse, hogy ott a filed, különben körbe bazsalyítanád a fejed, gyerek.”
- Most már mennünk kell – mondja apu.
- Igen – erősíti meg a főnök, akinek olyan ragyogó fekete a haja, mint maga a mozdony. Lenyújt apunak, aki a hóna alá kap. Szinte már futunk hátra a többiek után, én még igyekszem integetni és köszönni:
- Csókolom Bácsi! Köszönöm! Nagyon szép a mozdonya!
A sor legvégére érünk oda, még éppen időben, ugyanis a mi csoportunkra kerül a sor. Felmegyünk. Érdekes ez a kocsi. Úgy vannak a lócák, ahogy a teherautón voltak, csak itt olyan ívesen. Minden hely foglalt. A sarokban szorítanak nekünk helyet. Apu leül, én pedig az ölébe. Indulhatnánk már. Nem tudom mi tarthat ennyi ideig. Akik nem fértek fel, azok úgyis csak a következővel jöhetnek. No végre! A Kisfekete hallgat rám, mert füttyent egyet, és a következő pillanatban megrándul. Nagyon lassan megyünk. Lentről sokkal gyorsabbnak tűnt. Most talán már egy kicsit gyorsul, ahogy egy kicsit sötétebb füstöt fúj. Nagyon jó a szaga, olyan, amilyet máshol nem nagyon szagolhatunk. Mikor a Kotyaszon elhaladt mellettünk is mindig mondogattam, de a felnőttek kinevettek, így most sem lehet ujjongani. A ponyi-pusztai nagy kanyarnál ballagunk. Látszik a gyalogút, amelyiken az Őrhegy-kereszt felől szoktunk érkezni.

Most már egész szépen gyorsulunk. Néhány ház látszik.
- Apu! Ez milyen falu? – töröm meg a csendet.
- Ez még mindig Ponyi-puszta, csak itt ilyen messze vannak a házak egymástól. Ezért puszta a neve. Figyelj! Nemsokára megállunk.
- Miért? Már senki sem fér fel – fejezem ki tanácstalanságomat.
- Ne butáskodj! Csak kicserélik a mozdonyt.
- Elromlott?
- Á! Dehogy, csak a hegyre a másik bír felhúzni bennünket.
Nocsak! Indítja be az agyamat. Akkor ezért volt ennek kevesebb kereke. Az elmélkedés közben meg is állunk. Itt négy sín van, egymás mellett. A másik mozdony előbbre áll, és valahogy helyet cserélnek. Azt azonban innét nem látni, hogyan? Mindegy. Az biztos, hogy amelyik eddig húzott most már a másik vágányon van. Akkor most már kezdem érteni: ez nem is a Kisfekete volt. Sőt! Inkább, két Kisfekete van. Mellettünk halad el éppen. Integetek, de nem vesz észre a masiniszta, csak kicsit később. Visszainteget. Sőt! Füttyent is egyet.

/Folytatása következik/