Könnyű nektek szavak, 
                       csak csorogtok, folytok,
Csak sorban álltok és vártok.
Gondtalan ízlelitek 
                       az erőt-adót,
Magatok alá billentitek az ártót.
De sajátotok-e a lélek, 
                      mit sorjátokba plántálok?

No és mégis, - újfent 
                  elerőtlenedtek,
Ha majd’ négy évtized búja-baja felétek tart.
Izzadni készülne tenyeretek,
                  könnyezni: sajgón,
Mikor kényszercsendre jönnek az örökre hiányzók.
Átláttok a szitán? – 
                 Hogy a: Miért? Rám marad.

Látjátok a zsenge lányok, 
                 a hetyke ifjoncok,
Megküzdöttek, kiharcolták az ősz halántékot.
Osztottak az üres zsebből is, -
                 ha kellett,
Alkottak és életet adtak, sírtak maguknak örömöt.
Most ugye megrogynátok, 
                 ha a dajkáló kéz odébbállna?

Halljátok – az időben már hozzánk simult – 
                 intőszót?
Ők fedték fel hajdan nekünk az ép ésszel tudhatót.
Bugyután értelmezitek őseitek, 
                 a nem éppen sziporkaszín
Őrsi napló fogalmazási csodalapjain.
És aztán mindenki hazament.
                A szavak is.

Zagyvaróna, 2000. szeptember 18.