Törött szárnyú, néma pacsirta,
mégis a mező fölött dalolna,
mezeink zöldje, illata nélkül,
vajh', ma ismét önmagának fütyül?

Letojhatod a rímeket! Milyen marhaság ez megint?
Köpködj inkább, az jó... Lehet, hogy csak magam szerint?
Az a pacsirta már nem is az igazi. Miért zaklatod?
Hagyd a fenébe, ameddig döngő melled tarthatod.

Dalocskája szűk-csenddel tercel,
szárnyára csodán kenne majd-kencét,
megtoldaná néhány röpke perccel,
örömködne fáj-dalon túl – refrént.

Hát kell ez nekem? Nem jobb lenne kussolni?
Fityiszt bő vérrel, tán' a nemtörődömig tölteni...
Ajjaj! Teljesen kótyagosra itta ősz fejem a jó...
Maholnap az is kiderül: már nem is nekem való!