A második égés végén,
Úgy – talán Somos felől,
Elfáradt falunk egén,
Jajon rom-halommá dőlt.

Kéz a kézben – és még időn,
Kő a kőre ráeszmélt,
Szó a szóra keresőn,
A fa másik fával zenélt.

Győzött a palóckaláka,
A Várhegy bús peremén,
Az igaz lélek sarka,
Állhatott a régi helyén.

Mitől – kitől erre hagyva,
Úgy Róna felé tartón,
Picinykét függehagyva,
Ötvenen is túl - kivárón.

Magyarázni - Ki tudná?
Érteni – Ki merné?
Miért kellett ennyit várnia?
Kitől kellett függnie?

A kaláka újra győzött,
Sok-sok apró-nagy segített,
S most már függőt jól merített,
Tornyunkon csillogó egyenes tetőzött.

Zagyvaróna, 2002. április