(Piros Ildikó művésznőnek)

A világ karácsonyi lázban égett - akkor is -,
s az emberek lelke a tegnapot könnyezte. Úgy,
mint most az emlékezés idején... December nyolc.
Magyar ingek mellén, hátán foltoznánk a magyar
lyukat, magyar golyó nyomán, magyar virágok közt...
A köd megülte a völgyet. Magasba igyekvő
házak függönyén hallgat több mint ötven év. Már nem
fáj a lyuk a gyolcsnak. Csak a hímzés sajog. Nagyon...

Mikor veled vagyok szülőföldem - már új lyukak
lüktetését sírom - nekem is fáj. Nagyon. Fáj a
romos iskolák és a gyárak ekhója... Szorít,
szaggat a parlagfűre fordított szántó, őrjöng
a lassan feledésbe merülő kormos arcok
hiánya... Kocsmabűztől üresek már a kezek,
gyengeségük hízik a jólét kapuján, mert nincs,
aki kezét nyújtaná, s az sem ki elfogadná...

Mégis mikor velem vagy; minden olyan másként fáj.

Salgótarján, 2007 december

(Tisztelt Művésznő!

Kérem, fogadja tisztelettel egy hátsó sorokban álló ember sorait, aki * Önnel együtt * megemlékezni érkezett. Igen, oda. Én a kis ember mélységesen sajnálom, hogy ma még emlékezni sem tudunk felhőtlenül.

Örömmel hallgattam a Márai verset, és csodáltam lélekjelenlétét, melyet az egyszerű polgárok nevében köszönök.

Földi László)