„Ez is elmúlt. Mögénk került újabb tíz nap. Kazahsztán. Eszméletlenül hideg.” - merengek a TU154-es ablakán kukucskálva vissza a kíméletlen valóság városára, Novoszibirszkre. „Gyermekkoromban még a térkép sem ismerte ezt az országot, én pedig néhány napig ennek az igazi szibériai hidegét reszkettem, lelkemben az ezernyi kolduskéz mögé kényszerített ártatlan, meggyötört arc emlékével.”

Az utaskísérő ellenőrzi öveinket, és legalább a felszállás idejére megtiltja a gép végében a bagózást. Utolsó pillantásként suhan el mellettem - végtelen szürkeségével - a szocreálban megtestesült lakótelep, s nem vagyok biztos benne, hogy a közeljövőben szeretnék újra „idelátogatni”.

Fáradt napok vannak mögöttem. Moszkva több mint négy óra. Sietősen teszem magamévá a felszervírozott kevéske elemózsiát, de a tea kiváltképpen jól esik. Elegyedik a pici rummal, amit kérésemre belecserkészett a szöszke, kék szemű. Tetszetős. Különösképpen közel két hétre az otthontól. No, sebaj! Holnapután már az álarcos bálban sergetem a szoknyát. Otthon. Újra otthon...

/ - /

Rózsa! Tipikusan orosz kölni illat csiklandozza orromat. Zúg a fejem, s csak résnyire merem nyitni a szemem. Nem sejtem, hogy éppen itt vagyok, vagy éppen máshol. Egy mély dekoltázsból jön az erős illat, ami tán egy centire sincs orromtól. Matat a nadrágom tájékán... „Hú, de jó helyen vagyok!” - nyugtázom magamban, s csak akkor merem már végleg eldönteni, hogy nem is álmodom, amikor csattan a biztonsági öv az ülésem mellett. Nem nyitom fel a szemem, hiszen nagyon kellemesnek találom, hogy takarómat – gondosan - újra rám teríti. Jól esik az érintése, s mikor ismét közelinek érzem a gyönyörűséges kebleket – enyhe megbillenést színlelve – „véletlen” csókot lehelek a vakon is jól célzott helyre. A következő pillanatban – mutatóujja érintésével – enyhén pofon legyint, és kislányos ejnye-bejnyét int éppen nyiladozó pillantásomba, de azért a szája szegletén apró mosolyt ül a meglepetés-akcióm.

Remekül áll neki az egyenruha, de az erős színezést már nem találom olyan vonzónak toalettjén, amikor valami furcsa szóváltás hallatszik a pilótafülke felől. Elrohan. Körbejár tekintetem. Szinte mindenki szunyókál. Kinézek az ablakon. Leszállni készülünk. Közelednek a fenyők. Ilyen korán megérkeztünk volna?

A következő pillanatban kicsit megreszket a gép... Néhány másodperc múlva pedig a pilóta harsog valami nem megszokott hangon a fejünk feletti hangszóróban. Nem értem, de mindenki gyorsan felébred, mintha valamilyen vezényszó hangzana. Én – a nagy orosztudásommal - csak annyit értek, hogy leszállunk Ankarában, és hogy őrizzük meg nyugalmunkat... „Ankarában? Ezek szerint; mégis álmodom. Vagy mégsem?” Az ablakon kitekintve, egyre jobban közeledik a föld. „Ankara? Hol vannak a hegyek, ha Ankara?” - fut rajtam végig a bizonytalanság. Kérdezni nincs kitől, mert rajtam kívül itt csak oroszul beszélnek. „Mi történik itt? Mi a túró ez?” Nincs sok idő, a kerekek hangját hallom, majd enyhe dobbantással földet érünk.

Nincs taps. Csend van. Döbbent csend. Kémlelek az ablakon. Iszonyú távol lehetünk a repülőtértől, semmit nem látni, de a gép áll. Semmi mozgás a kifutópályán. Rosszat kezdek sejteni, amikor megjelenik a szöszke rózsaillat. Tálcáján apró poharacskák kocognak. Vodka. Bárkinek. Nekem is. Nem kérem, de ő hófehér arccal felém nyújtja. Nincs mese; el kell fogadnom. Visszafelé is. Majd közelebb hajol:

- Nem feljel, en sem fél! - és újabb kupicát nyom a kezembe. Eltüntetem ezt is, még a lábujjam hegye is beleborzad. Követem tekintetemmel, de gyorsan eltűnik az ajtó mögött.

Körben hatalmas suttogás indul... Egy idős nénit élesztgetnek az egyik túloldali ülésen... Egy hatalmas ember villogó szemekkel akar berontani az ajtón túlra, de a haveri túlerő leteperi... Egy édesanya ölében szorítja picinyke gyermekét, miközben arcán könnycsepp gurul... Két suhanc a vészkijáratot babrálja, de nem boldogul vele... Én pedig tehetetlenül ülök, és pokrócom szélét morzsolom; nincs mit tagadnom „be vagyok tojva”...

Percek, órák? Nem tudom... A levegőben pánik izzik, amikor valamilyen furcsa zajokat észlel az egyik önkéntes őr. Én is hallom, és nem kellett a fülemet sem folyamatosan az ajtóra tapasztanom. Mintha mozgolódás lenne. Ott. De nem is ott, hanem alattunk. A csomagtérben. Ismét teljes a csend. Mindannyian sápadtan figyelünk. Semmi. „Mi lehetett az?” - gondolkodom, de nincs idő. Elölről óriási kiabálás és dulakodás zaja szűrődik, dobogó léptek, ordítozás. Kisebb nyugalom, majd nyílni látszik a gép külső ajtaja. Mindannyian a baloldali ablakokra gyűrődünk, és látjuk hogyan ugrálnak katonák ki a nyitott ajtón. Odakint egyre több a katonai járgány, szinte hemzseg a környék.

Nyílik az ajtó. A pilóta jelenik meg, mögötte két-három magassapkás egyenruhás és az utaskísérőnk. Néhány szót mondanak. Kemény szavak lehetnek. Nem értem, de az kiderül számomra, hogy nem Ankarában vagyunk, hanem Szmolenszkben. Nehezen bogozom ki a magassapkás szavaiból, hogy mindenkit meghív egy éjszakára, egy bálra.

/ - /

Egészen finom volt a vacsora, bár a céklalevest kihagytam. Elhelyezkedtem a szállodai szobában. Takarosnak vélem. A kis asztalkámon egy álarc, mellette egy kártya néhány bélyegzővel. „Nem így készültem az idei Farsangra, de ha már így adódott, csak egy picit ledőlök még...”

Belépek a hatalmas étterembe. Zsúfolásig tele. Vágni lehet a füstöt, s elég tömény a számomra érthetetlen társalgás is, de a levegő is erősen telítődött már vodkával. A terülj-terülj asztalkám ugyan nem egy müncheni színvonal, mégis megteszi. Néhány gyümölccsel oltom ebbéli hiányomat, majd nagyon egyedül érezve magamat a vodkás oldal felé törtetek. No, nem annyira vodkát szeretnék, hanem egy kis sörben reménykedem. Félre kell vonulnom, hiszen az álarcom minduntalan a nyakamra csúszik. Kötök rá egy szűkítő csomót. „Talán jó lesz” - indulok tovább. Sör azonban nincs, így be kell érnem vodkával. Egyedül vagyok ebben a tömegben, így a bal kezemmel koccint a jobbam, majd felhajtom. Újabb után nyúlok, amikor az asztal túloldaláról a kezem felé nyújtja kezét egy estélyi ruha helyett egyenruha-jelmezt viselő szőkeség, és bemutatkozik:
- Nadja!
Enyhén jobbra fordítom puha kezét, s - nevemet rálehelve - meleg kézcsókkal borítom be illatos kézfejét.

* * *

- Moszkva! - riadok fel. Leszálláshoz készülünk. Szépen gördülünk a pályára. Jön a taps is. A személyzet sorfala közt araszolva lassan kiürül a gép. A végére maradtam. Két cuppanós utáni rúzsfolttal indulok tovább, s nincs erőm visszanézni.