Pírjában hunyorog az őszi alkony,
és szűknek véli már kabátját. - Tél van. -
Selymes madárdalt álmodik a pagony,
s deres fűszálakat ígér a holnap,
buta szellő fut versenyt a tóparton,
míg csillagok közé festi a Holdat...
Ó Uram! Hagyd, hogy jöjjön sok tavasz még,
s tartson soká a nyárillatú refrén!

Nem rian még a jég - hideget remél -,
s homlokára csillogást ült a nappal,
de még nagyot koppan rajta a holdfény...
Gondolatom hullámokat leng - szárnyal -
kíméletlen csodájával elkísér
ezernyi emlékarc - bús harangszóval...
Tudom Uram! A válasz mi önmagunk
vagyunk, és amit magunk után hagyunk.