Már harmadikos vagyok. Nem tartozom a legjobbak közé, mert mindig észreveszi a tanító néni, hogy máshová figyelek. Ilyenkor mindig balhé van, aztán lerontja a jegyem. Nem szoktam elrontani az olvasást, sem az írást, sem a számolást, de az elmélkedésem mindig lejjebb csúsztatja a jegyeimet. Türtőztetem magam, de ez rettenetesen nehéz. Gondoljatok csak bele: most éppen teljes mértékben túl vagyok a tervezésen, és ez ugye, a legfontosabb. Igen; el fogok utazni a szigetre, és ott fogok lakni. Egyenlőre egyedül, de majd ez még kiderül. Nomost, ez ám egy hatalmas feladat, egy ilyen szigetre menést kitalálni is nehéz, nem még megszervezni. Ezért vagyok mostanában többször csak nagyjából ott az iskolapadban, és ezért vannak a kicsit gyengébb jegyek.

Az igazat megvallva, idegesít a suli, mert már mindent tudok, amiről tanulunk. Már jó előre többször is elolvastam a könyveket, és amikor kérdeznek, persze már tudok mindent. De a figyelés az nem megy. A tanító néni egyszer már észre is vette, hogy előre tudom, amit tanulni fogunk, és meg is szidott. Szerinte, nem szabad előre szaladni a könyvben. Ha tudná, hogy én már az egész könyvet többször is olvastam, biztos még a karóra is megérnék. Ezért aztán titokban kell tartani.

Szóval. A sziget. Igen a sziget. Mostanában minden percemet leköti a sziget, amióta megszületett a nagy elhatározás: „én leszek a következő szigetlakó”. Azt hiszem ez természetes annak, aki olvasta a „Rejtelmes sziget”-et, a „Kincses sziget”-et vagy csak hallott Robinson történetéről. Minden komolyabb dolog ott történik a szigeten. Ott lehet harcolni, ott vannak a kincsek, és ott sok minden olyan rejtélyes. Mindenki tudhatja ezt, és mégsem mernek belefogni, hogy megtervezzék; hogyan is menjenek oda. Én ezért kezdtem bele az egészbe. Már egészen jól állok, pedig nem volt könnyű, hiszen legelőször úgy indult az egész, hogy...
- Erzsi, hol van a sziget – álltam nővérem elé, miután a táskájából előkotortam a térképet.
- Milyen sziget? - kérdezett rá, ami rettenetesen idegesítő volt, mert hihetetlen, hogy valaki ne tudja milyen szigetről van szó.
- Milyen sziget? Hát, a rejtelmes, meg a kincses, ahol Robinson is volt – hadarom gyorsan, hiszen nem sok időm van, mert nemsokára itt a tavasz, aztán a nyár, és akkor pedig már menni kell.
- Ott a térkép, keresd meg, ha tudod, de hát annyi szigetből, aztán senki nem tudhatja, melyik is volt az, te oktondi! Nézz bele! Ahol körbe kék van a zöld és a barna körül az a sziget.

Nem kellett sok. Ez már elégnek tűnt. Rohantam a priccsre. Kinyitottam, és gyorsan megtaláltam. „Mit nem lehetett ezen tudni?” - értetlenkedtem magamban, de aztán el is bizonytalanodtam, mert újabbat találtam, és e körül is kék volt. Aztán még egyet, majd újabbat és újabbat. A mindenit. Rengeteg van. Ez már nem jó, hiszen melyik lehet az? Az az egy; „ahová nekem kell elmennem”? Kicsit megakadtam ezen; „mi alapján keressem meg, és honnét fogom tudni, hogy ez az én szigetem”?

Nagyon elkeseredtem. Elővettem a könyveket, és mindent sokadszorra is újraolvastam, a térképeket is átnéztem. Nem jutottam előre. Úgy nézett ki, hogy nem fogom tudni megcsinálni az egészet, mert nem tudom hová megyek. Nagyon le voltam lombozódva, de aztán eszembe jutott a legjobb megoldás: „a legközelebbi sziget az én szigetem, hiszen oda kell a legkevesebb pénzt előre összegyűjteni – addig is míg a szigeten majd a rengeteg kincset megtalálom”. „Igen, ez az” - kezdtem eszelősen lapozni vissza a térképet, de ott aztán újabb nagy meglepetés várt: Magyarországon nem találtam igazi szigetet, csak olyan folyósat, ami nekem nem jó, csak odébb, ott a Földközi tengerben. No ott aztán több is volt, és nem is voltak messze, olyan tenyérnyire már több is van. Hatalmas volt az örömöm, és egyből ki is néztem egy nem is kicsi, de nem is nagyot a tenger közepén; az van ráírva: Kréta. Ez az. Ez az én szigetem. Ide kell elmennem.

/-/

Hatalmas tervezésbe kezdtem. A könyvtárban kikerestem a könyveket, amik Krétáról szóltak, minden apró részletet kívülről betanultam; a labirintust, a királyi palota rajzát, a hegyek nevét. A térképen be is jelöltem, hogyan kell majd elmenni oda. Ekkor újabb nagy baj jött; a tízenötujjnyi távolság nem is olyan kicsi, hiszen Pest majdnem kétujjnyi, aztán az is irtózatosan messze volt, amikor odavonatoztunk. Közben még aludni is kellett. No és, ami még attól is nagyobb baj, hogy harmadikos korában már nem mondhatja a gyerek a kalauznak; „Még csak ovis vagyok”, tehát, fizetni kell. Sokat. A városig egy forint a fakarusz, de ha a kis villamossal mennék a gyártól, akkor az ingyen lenne. Onnét aztán Pestig már majdnem tíz forint – valóságos vagyon - a gyerekjegy. Aztán az még csak Pest. Kréta meg még onnét is sokkal-sokkal több.

Nem baj. Nem lehet gond. Kimértem a vonalzóval, hogy tízenegyszer annyira van Pestről Kréta, mint ide Pest. Ki is szoroztam – ezért biztos kikapnék a tanító nénitől, hogy ellestem Erzsitől a szorzást – hogy akkor több mint száztíz forint kéne odáig. A szigetig. Az én szigetemig: Krétáig.

Ez nagyon sok pénz. Százötven Pityu-csoki, kétszáz fagyi, ugyanennyi mozielőadás... kezdtem átszámolni a legfontosabb dolgaimra. Aztán ebből egyenesen következett, hogy létezik ennyi pénz, tehát meg lehet csinálni, csak össze kell gyűjteni. Úgy gondoltam, hogy százharminc forintot fogok összegyűjteni, mert biztosan kell majd ennem is, amíg odaérek. Arra a húszas biztos elég lenne, mert két kiló kolbászt tán csak nem eszek meg.

/-/

Húsvét közeledik. Nagy a készülődés. Sütnek-főznek az asszonyok, mamám ki sem lát a ruhákból, és állandóan a varrógépnél ül, mert ilyenkor aztán mindenki új ruhát varrat, hogy a legszebb legyen a faluban. Anyu tegnap szagos-vizet akart venni, de nem hagytam, mert mondtam, hogy mamával mi most megint magunk csinálunk locsolkodni-valót, mert az bizony a legjobb. A pénzt persze el szerettem volna kérni, de csak egy forintot kaptam – a csokira-valóval együtt -, pedig egy harminc lett volna a kettő együtt. Mindegy. Ebbe bele kellett nyugodni. Ilyenkor nem lehetett apellálni.

Az egy forinttal hátraballagtam a rejtekhelyemre. Itt gyűjtöm a pénzt. Már harmadik hónapja. Huszonhárom forint tizenkilenc fillérem van. Senki nem tudja. Ez a titkom. Ideteszem a csoki és a cukor pénzeket, az újévi köszöngetésből maradt tizenhét forintot, a mozira kapott pénzt, de ide szoktam tenni a talált filléreket is. Amióta eldöntöttem, hogy megyek a szigetre; nem igazán költekezem sem csokira, sem máshová. Addig könnyebb volt, amíg tartott a szaloncukor a karácsonyfáról, de mostanában már nehezebb, így ebből van egy kis kiadásom – három forint huszonhét fillér -, de még volt más kiadásom is, mert a mamával titokban megvarratott zászlóra varrt hajó pénzbe került. Bizony. Több mint egy forint volt, de kellett, mert zászló az kell. A seprőnyél persze ingyen lett a nyele...

Visszatakarom a fészer aljában a rejtekhelyet. Indulnom kell.

/-/

Egy hete tettük el mamával a szagos-víznek az ibolyafejeket. Rengeteget szedtem, hogy elég legyen. Már másodszor is átszűrtük a pici szitán, és ilyenkor mama mindig tesz hozzá egy kicsit a gyári kölniből. Ez azért kell, mert ez szedi ki az ibolyafejekből az illatos levet. Most már az utolsó szűrés lesz, és valameddig, valamivel főzi is a fazékban, úgy mint a pálinkát. Ez nem lehet könnyű, meg nagyon sokáig szokott tartani, amit nehéz kivárni, ezért nem tudom pontosan, hogyan lesz a kicsit büdös löttyből szagos-víz, de az lesz, és tényleg ibolya illatú.

„Már nagyon várom a locsolkodást. Ugyan mennyi pénz gyűlik össze? Ha kicsit megint több lesz mint tavaly, akkor már nem sok kell, és nyárra együtt lehet a százharminc forint. Akkor aztán indulhat az új szigetlakó.”