Lángoló tekintetek között szorong a jéghegy, és
nem csorognak illetéktelen folyók - a könny jaján
érthetetlen a hit, és hitetlen a magány - talán...
Fuss, rohanj, ameddig érzed az talajt - elérheted
még az utolsó utáni reményt!
Csak el ne késs!
...
Csak futni, mindig csak futni, és újra csak futni -
tiporva a frissen nyílt kankalint, s a dagonya
bűzén matatni a holnap illatát? Meddig még?
Rohanni, esztelen utakat lépni - untalan -
sírva nevetni, és nevetve sírni, eldobott
ölelések között úszni a magányos váltót...
- Hahó! Itt vagyok! Add a kezed, barátom! Ne félj!
Látod, szépen összeforrtak a sebek! Már nem is
látszik csak egynéhány barázda a könnyek helyén...
Mesélj! Ne sírd a múltat, de tanuld, és tanuld, és
újra csak tanuld, hogy hinni tudj még az ébredő
hajnalban, hogy merd érezni; a csenevész fények
melengető sugarát, s kebledre ölelni a
bujkáló csendet!... Ó, csak le ne késs! Csak el ne késs!