Kicsit nehézkesen indul a nap. Márton bá' fáradtabb a szokottnál, jól esik most a heverészés a reggeli madárdalra. Gyermekkora óta erre gyönyörű erdei nótaszóra ébred, már több mint hatvanöt éve. Csak addig hagyta ott az erdőt, míg a seregben szolgált, vagy évente egy-két napon, amikor a vásárba vagy városba mentek. Ilyenkor sem fogadta el fia kérlelését, könyörgését; „Aludjon itt Papó, megágyazott Mariska a kisszobába!”, és a szabad ég alatt töltötte az éjszakát a városszéli erdőben a szekéraljban. Az erdőben érezte biztonságban magát.

Mostanában lassan telnek a napok. Mióta anyó elment, már nem lépte túl a völgy körüli hegygerincet. Fontos volt neki ez a kis völgy. Minden zugát ismerte, minden kis pontjához ezernyi élmény, történet, öröm kötötte. Négy éve már a bánat is ideköti. Elment Anyó. Csendesen, ahogy a hegyi emberek szoktak. Álmában. Nagyon jó asszony volt. Egészen attól pillanattól fogták egymás kezét, amikor ötvenkét éve egymásra pillantottak a vásárban. Gyorsan – még este – megkérte a kezét, majd másnap már együtt ültek a bakon, amikor a szekér haza - az erdő - felé ballagott. A következő hétvégére pedig már a pappal és nászvendégekkel vágtatott a hintó az erdei házba. Tisztességgel felneveltek két tanítót, mert bizony mindkettő betűvetésre, meg ilyesmire tanítja a gyerkőcöket az iskolában.

Nagyon csendes mostanában az erdei porta. Takarossága még őrzi Anyó gondosságának nyomait, de az ebéd már nem az ő nótázására melegszik, már nincs ki veszekedjen a veteményesbe tévedt tyúkokkal, serkékkel. Már a veteményes is csak néhány padból áll, és már csak a kert van ültetve is. Nem kell. Minek? Magának, meg a nyáron érkező unokáknak ez is elég. A nyár. Igen, a nyarat nagyon szereti Papó. Három unoka futja ezerszer naponta végig az udvart, a virágos rétet. Papó nagyon büszke unokáira; hogyisne lenne hiszen már a legkisebb is felismeri az ehető gombákat, és tudja melyik fa, bokor, növény mire való, melyikhez nem szabad nyúlni, és hogy melyik milyen nyavalyára jó. Az unokák is szeretnek madárdalra kelni. Nagyon szép napok a nyári napok. Együtt visznek virágot – naponta kétszer – a kis erdei temetőbe, Anyónak. A kis temetőben suttogva kérdezik:
- Papóka, ebben a sírban ki alszik?
- Mamóka és Nagyapóka.
- És ebben a másikban?
- Abban meg Nagyapóka szülei.
- Ők is itt laktak?
- Igen, bogárkám.

Aztán eljön az ősz, és utána süvít már a téli szél. Ez mostanában nagyon nehéz itt az erdőben. Ilyenkor az imádságos könyvek, és a gyerekek után maradt könyvek maradnak, na és tüzet kell rakni. Folyamatosan, mert itt a hegyek között irtózatos a tél, és még rosszabb, hogy a gyerekek és az unokák sem tudnak jönni. De a tél is jó, mert ilyenkor – Karácsonykor – be van fűtve minden szoba. Papó a lovakat beköti a hatalmas szán elé, és hazahozza az ő családját. Ezt szintén nagyon szereti Papó – bár folyamatosan kell fűteni, de az asszonyok, gyerekek, unokák nagyon nevetőssé, mosolygóssá teszik a napokat. Együtt válasszák ki a legszebb fenyőt – ami pontosan a plafonig és -, együtt díszítik. Szenteste egy almát vágnak nyolc felé, s miután imádkoztak, majd a illatozó vacsora végén mindenki megeszi a saját gerezdjét. Mindig nagyot nevettek – amíg Anyó is itt volt – mert az ő gerezdjüket egyből vágták ketté. Azóta ebben a pillanatban egy pici könnycsepp szalad Papó szeme sarkára, de az ajándékok bontása feletti öröm gyorsan segít a nehéz perceken.

Most tavasz van. Reménykeltő. Papó tegnap kijavította a kis erdei temető kerítését, a vadak kidörgölőzték az öreg stompokat. Kicserélte, és a dróthálót is kijavítgatta. Az jutott az eszébe, hogy csinál a vadaknak dörgölőzőt, hátha tovább tartanak temetőcske stompjai. A közelben leásott még kettőt – a két kiszáradt tölgy közé – majd a négy oszlopot staflikkal szögezte össze. Nagyon elégedett volt a munkájával, és úgy vélte a vadak is azok lesznek.

Most ezért fáradt Papó. Nagyon fáradt... Nem is esik jó kelni... Csak a melle ne nyomna ennyire...

…

Ma tanítási szünet van az iskolában. Simi tanítóbácsi az erdőre készül. Papónak viszi a heti kenyeret – mert négy éve az öreg már nem fűti fel a kemencét, és nem süt kenyeret. Magának nem süt már. Leállítja a szokott helyen az autót. Hátára veszi a hatalmas hátizsákot, kezébe az elmaradhatatlan fokost. Nekiindul. Már lassan délre jár. Gyönyörű a délelőtt itt a helyek között. A madarak minden kis horhost beénekelnek. Az ember lelkét pedig nyugalommal lakják be ezek a pillanatok a három kilométeren, az úttól a házig. Gyorsan elszalad ilyenkor a lába alatt a kis gyalogút, mert a kocsiút ilyenkor még járhatatlan. Magában tervezi már, hogy délután a kis temető kerítését is kijavítja, a tetőn félrecsúszott cserepeket is helyre kell rakni, és az ólakat is ki kell takarítani.

Meglepetés lesz ma Papónak, hogy megérkezik a fia. Nem beszélték meg előre, mint szokták. Bungyi érkezik mellé – hatalmas ugatással, már messziről észleli az érkezőt -, az utolsó fél kilométert már együtt teszik meg. A kapuban aztán Zsenge nyerítésével jelzi, hogy ő is felismerte az érkezőt. Megnyújtja lépteit, de a zárt ólajtók nagyon meglepik, ilyenkor már... Beront a házba. - Papó! Édesapám! Mi történt? - emeli fel az ágy előtt fekvő édesapját az ágyra, és automatikusan már hallgatja a szívét. Ver. Kicsit megnyugszik, kis nedvességet visz szájára, meleg homlokára vizes borogatást. Lélegzik. Összevissza kalimpál a szíve. - Jaj Papó! Sietünk. Hallasz? - kirohan, teljes erőből, kicsapdossa az ólajtókat, pillanatok alatt befog a szekér elé, és rohan...
- Te vagy az fiam? - kérdezi az ajtó nyílására az öreg.
- Én vagyok édesapám. Nagyon megijesztettél! Már befogtam, megyünk a kórházba – modja eszelősen összekapkodva a legfontosabbakat és a papírokat.
- Dehogy viszel engem sehová fiam! Itt van az én istenem az majd meggyógyít – akadékoskodik, de mégis engedi magára húzni az ünneplőjét, a cipőnél aztán megint megáll: - Ezt nem, fiam! Ez a halócipőm,azt nem sározzuk össze!
- Nem sározzuk Papó, kocsival megyünk! - és már emelné az öreget, aki tiltakozik. Felállni készülne:
- Majd megyek mindjárt én, fiam! - mondja, de nem igazán sikerül neki. Simi felkapja az öreget és futva fekteti a szekéraljba vetett szalmára terített pokrócra. Pillanatok alatt rakja fel a kellékeket, és már zárná az ajtót, de a kulcs nem engedelmeskedik, szinte sosem használják. Most sem. Gyors lépésre veszi a lovakat, és rettenetes ver az ő szíve is. Bungyi még kíséri őket a hegyig...

…

Nagyon világosra ébredezik Papó. Szemét még nem nyitotta ki, csak úgy szűrődik át a fény. „Mi ez a rettenetes orvosszag?” - elmélkedik, és a következő pillanatban kinyitja szemét.
- A kurva élet, hol vagyok? - csendít rá.
- Jó helyen Papóka – nyugtatja Simi. - Itt majd rendbe teszik.
- Teszik a fenét, fiam! Ki bírja itt ki? A szentségit, érts már a szép szóból gyerek!
- Értem édesapám, de...
- Nincs de! Vigyél haza, fiam!
- Egy hét alatt rendbe teszik Papó, aztán hazavisszük az unokákkal együtt, és mi is megyünk a családdal a tavaszi szünetben.
Az öreg arca az unokák hallatára megenyhül. Simi észreveszi:
- Papó, gondolj az unokákra! Szükségük van Papóra, meg kell gyógyulnod, mert kivel veszik leltárba a madárfészkeket? - ragadja meg az enyhülést hozó alkalmat.
- Csak egy hét? Biztos?
- Mondom édesapám.
- Na jó! Csak az én istenem, hogy talál ide ebbe a bűzfészekbe? Azért jó lenne most az én istenem, fiam.
- Bizony idetalál, édesapám!
- Az jó, mert akkor lesz, aki... - elhal a hangja. Elaludt.

…

- Tényleg idetalált az én istenem, fiam – fogadja már az ünneplőjébe beöltözve Simit az öreg. - Mehetünk?
- Igen Papó!

...

Apa és fia szótlan ül a kis erdei temető apró lócácskáján. Az apróságok már a bokrok között szaladgálnak.
- Papkóka, papóka! Nézd, a vaddisznó dörgölőzött a pótkerítéseden! - hoz a kezében néhány szőrszálat, jelezve: jól megtanulta a leckét.