Szervusztok! Brum Brúnó vagyok, már a tizenhatodik fogamat is használom, és már másodszor láttam, és éreztem a fehér – brumbrrrru – hideg valamit a mancsocskáim alatt. Most éppen a kétlábúsimogató – a fülem mögött is – gazdáméknál durmolok, és persze, ami legfontosabb itt nem kell annyit talpalni az ennivaló után, mint annak idején az igazi családommal...

Brujajaj... Most Brúnó bőg, mert Brúnó nagyon szerencsétlen, Brúnó árva lett, Brúnónak már nincs csak kétlábú családja. Brujajaj... Szegény Brúnó. Brujajaj... Bár most nagyon nehéz nekem, de nektek elbrummogom történetem;

Sok-sok világosodással ezelőtt még volt Brumcsaládom. Nehezen cammogtuk a világosodásokat, és gyorsan szunyáltuk végig a nemlátnisemmit időket. Különösen korgós volt egy-egy ilyen nemlátnisemmit után a brumbendő, mert az én drága Brummamámnak már legeslegerősebb nyamnyogásra sem jött semmi a brumbundába rejtett forrásból, ami sokkal sokkal finomabb volt a hegyi bolhakimosótól, amiben egyébként virgoncokat szoktunk fogni. Régebben csak Brummama ette meg ezeket a virgoncokat, de mostanában mi is. Nem olyan brumcsodás, de jól megtelt vele a brumbendő. Nekem és a brumtesómnak, aki egyébként a legeslegbrumlegjobbbrumtesó volt. Úgy hívtuk őt Brum Bözsi.

Nagyon szerettem Brum Bözsit. Sokat játszottunk. Különösen jó volt a brumhempergős játék, amikor összekapaszkodva gurultuk a dombot. Nagyokat brumkuncogtunk ilyenkor, még akkor is, amikor egy-egy suhogónagyonmagas(mézrejtő) nekünk jött, pedig olyankor kicsit fájt a helye. Brum Bözsi nagyon szép volt és lány, ezt Brummama mondta el nekünk, amikor megkérdeztük: miért másfajta neki a pisilője? Én meg fiú vagyok, és majd olyan hatalmas, borzalmasan erős leszek mint a brumédesapám volt. Ő nem cammog velünk. Azért nem, mert ő egyedül cammog valahol, mert a brumédesapák egyedül szoktak cammogni, és csak kicsit cammognak a Brummamákkal. Nem nagyon értettük mi brummackók ezt, de Brummama szerint majd értjük, amikor már minden fogunk helyén lesz.

Most megint kicsit bőg Brúnó. Szegény Brummama, szegény Brum Bözsi...

...Egyik világosodás elején rettenetesen üres volt már a brumbendő, amikor elindultunk a bolhakimosó felé. Már tele volt billegőzölddel az összes hátvakaró, és mi Bözsivel ezek között caflatva kergetőztünk. Igyekeztünk jól előre camrohanni, hogy minél jobban el tudjunk bújni a sűrű hátvakarók és a nagyon kemény oldalvakarók mögött. Nagy öröm volt ilyenkor rátalálni a másikra. Brummama pedig folyton csak azt hajtogatta:
- Ne cammogjatok messzire! Vigyázzatok, be ne essetek a sokhangúmélybe!
- Vigyázunk mama! - mondogattuk egy-egy szusszanásnyi együttcammogás idején.

Messze volt a bolhamosó. És a világosodást valami csúnya aliglátniság is kezdte eltakarni. Ez nem jó, mert utána csurom csapos lesz a brumbundácska. Most különösen nagy lett az aliglátniság, amikor Brummama magához terelt bennünket:
- Gyertek mellém brumocskáim, mert itt a nyakunkon a brumrettenet! Nagyon gyorsan kell cammognunk! Siessetek brumocskáim!
Egyre jobban rohantunk, és már a hangoscikázás is ott ugrált körülöttünk. Nagyon féltünk. Brummama egy kis védettebb oldalvakaró mellé bújt, bennünket pedig maga alá terelt brummancsával, úgy hogy semmilátomság lett, de még így is egyre erősebben hallatszott a brumrettenet. Olyan erős recsegés-ropogás hallatszott, hogy pisszenni sem mertünk...

Hatalmas a csend. Meg sem tudok moccanni, semmit sem látok.
- Mami – szólítom alig hallhatóan. Nem válaszol, pedig már a fejünkfelettjáró is beszélgetni kezdett. - Mama, szeretnék kimenni... - kérlelem bizonytalanul, miközben popómat próbálom kifelé tolni, mintha ott jobban engedne a védelem.
Egyre erősebben feszítek hátrafelé, mert most aztán már azonnal ennem kell. Nagyon fáj a bendő. Valósággal hasogat. Sikerül. Kiszabadultam, de alig látok valamit, mert mindent beborított egy hatalmas, kidőlt suhogónagyonmagas(mézrejtő) billegőzöldje, s teljesen eltakar mindent.
- Mamikám, ébredj! Már elmúlt a brumrettenet – keresem őt a rengeteg billegőzöld között.
Nem szól, nem mozdul, sőt szeme is le van takarva, mint nemlátnisemmit idején. Kicsit meglökdösöm:
- Mamika, nagyon éhes Brúnó! - nem mozdul, ráadásul valami vörös ragancs folyt végig a fejétől egészen a melléig.

Rosszat sejtek. Brúnó buta: nem tudja mit kell ilyenkor csinálni. Brúnó nagyon kicsi, és nem tudja elmozdítani a suhogónagyonmagas(mézrejtőt).
- Bözsi! - szólítgatom a tesómat. Ő sem felel. Nem is látszik mami alatt van valahol. Mamin pedig a suhogónagyonmagas(mézrejtő).
Brúnó nagyon ügyetlen, de visszabújik a billegőzöldek közé. És Brúnó örül, mert megtalálja Bözsi mancsocskáját. Tiszta erőből húzza kifelé, de nem enged. Brúnó mégis ügyetlen.

A popómat most nekitámasztom mami bundájának, és tiszta erőből nyomom hátra, míg Bözsi mancsocskáját igyekszem kifelé húzni. Nem sikerül. Brúnó bőg. Brúnó tehetetlen, buta, sosem lesz olyan nagy és erős, mint az édesapja. De Brúnó próbálkozik. Brúnó gyenge, és el is fáradt.

Kicammogok a billegőzöldek közül, és nagyon el vagyok keseredve, amikor a hangokat hallok. Kétlábú közeledik, Brúnónak el kell bújnia, mert a kétlábúnak villanócsattantóbotja van, és az nagyon fáj. Visszafarolok a billegőzöld alá, és a fejem igyekszem a mama közelébe fúrni.
„Borzaszó vihar volt” - mondja az egyik kétlábú.
„Még szerencse, hogy be tudtunk szaladni a barlangba.”
„Hát bizony szerencsénk volt, mert könnyen egy fa alatt végeztük volna.”
„Hónapokba telik mire mindet eltakarítjuk, hogy legalább járni lehessen.”
„Nézd csak, mintha egy kis medvebocs feneke látszana ott a kidőlt fa alatt!”
„Igen, csak nem rádőlt szegényre?”
„Megnézem, hátha él.”
Hallom, hogy közeledik. Meglátott, pedig én nem látom. Hozzám ér. Borzalmas: most fog csattanni a villanócsattantóbotja. Gyorsan megfordulok, és teljes erőmet összeszedve – jó erős brumordítósfújás mellett - odacsapok a bundátlan kezére.
„Ez él - mondja – és milyen harcias?”
Védekező állásba helyezkedem, ha előveszi a villanócsattantóbotját, újabbat adok neki... Nem veszi elő, és hangja sem rossz, lehet, hogy maminak és Bözsinek is jól jönne a kétlábú most. De nem tudom elmondani nekik, így inkább védem magam.
„Hozz egy kis kenyeret neki a tarisznyából, hátha kiengesztelődik!” - Ez lehet a villanócsattantóbot neve? Nem az, hanem az a nem annyira finom, amit mami hozott, amikor még egyedül cammogott ennivalóért. Gyorsan lenyelem. Most különösen jól jön, mert már nagyon lapos volt az a bendő.
„Adjunk még neki, nagyon éhes”
Vesznek még elő, és én mindet eltüntetem, közben simogatni is hagyom már magam. Megéri. A fülem mögött is. Jó... Most már szólhatok nekik a mami és Bözsi miatt, de hogyan, mert ezek bizony nem értik a brumnyüszítést, ami a bajt jelenti, ezért nem tudok mást tenni odaszaladok a kidőlt suhogónagyonmagas(mézrejtőhöz), majd újból hozzájuk. Aztán ismét, mert nem mozdulnak.
„Figyeld már! Ez valamiért oda akar csalni a fához, csak nem ott is van még egy újabb mackó?”
„Bizony van, de szegény már kimúlt.”
„Idejövök a szekérrel, és hazavisszük szegény párát!”
„Jó, én addig levágom az ágakat.”
Jaj, csak sikerüljön nekik. Gyorsan, gyorsan. Sikerül, de a mami változatlanul nem mozdul. Nagy nehezen felemelik a kocsira, miközben megtalálják Bözsit is. Ő sem mozdul. Most Brúnó ismét bőg. Brúnónak nem jó most. Nagyon rossz.
„Szegény testvéred, nem élte túl, de az a szerencse, hogy te megmenekültél macikám.”
„Mi a neved? Legyen a neved: Brúnó!”

Nos szegény Brúnó így került kétlábú családjához, ahol nagyon jó neki, de nagyon hiányzik a Brummami és Bözsi, pedig már megmutatnám nekik mind a tizenhat fogam, és hogy mit tanultunk a kétlábú testvéremmel...