Tollam törpe mutatványos, bús díszlet az árkus,
mások bűne jajong lelkemen irgalomért,
s terhedből vállunkra nem adsz - egy imát rebegünk tán' -,
míg a menet tovavonszolja saját szekerét.

Felserken kezemen néhány emlék - ropog a múlt -
hol délceg-hátú ekloga a hagyaték.
Mázsás bűnként görnyed ránk, s dadog a Miatyánkunk.
Fuss, fuss gondolat, és égre kiáltsd, hogy elég!

Friss fű illata száll - sírkerti szelekkel iramlik -
éj-feketék itt a reggelek is s hidegek,
ím' csendes szómat pamlag melegére helyezném,
hogy megölelhessék - halk zeneként - az eget.