Szurtos felhők között nyeklik utolsót a fény, és lassan
a holnapra készül már a szöcskehad is.
Lágy ívű csípőjén pihenni készül a Mount Delphi...
Régi, szép szavak között turkálok, és mint
szutykos guberáló szorongatok, ölelek keblemre
néhány ifjonti percet... Emlékezem... Még
emlékezem a köldökén gyönyört érlelő tegnapra,
a ringó derekú dacra, miként ölén
a vígság ered éppen... És a kopott térdű Dunára
emlékezem, hol a madárfüttyös hajnal
kél, és lelkendező pillanatok között rakja fészkét
a percegő szó, hogy majd belém marjon... Ha
felidézem azt az órát, azt a néhány napot egykor...
Emlékezem... Rátok is jól emlékszem még
lenge, csókos esték, viharzó éjszakák és szusszanó
reggelek, szerelembe szőtt tekintetek...
És újra bontana zászlóm a Salgón, ha kellene még...
És kellene még? Vagy csak a szánkon hordjuk
ma már a tettek gúnyáját? És ti? Ti szavalnátok-e,
mit a szívetek szól, vagy odébbállnátok?

...

Ezer csillagot arat szemem, eloldalognak csendben
a ma percei... Tik-tak... Éjfélre járhat.
Idejét véli a holnap - a távolt macskanász szeli -
lomha imában leng a völgyben egy templom...
Kicsit lázadnom kéne újra - magam élére állnom -
rohanni, és hegyetgurulni. Gyermekké
cseperedni, melltartók között dúskálni, rúgni a port
a végtelen szennyeséről... Lehet. Igen.
Lehet, hogy lázadnom kéne újra...? Hahó! Hé, hallotok
engem!? Jöjjön valaki, és tartsa vállán
a hegyet, hogy én álmodni tudjak még néhány felleget!

Skopelos, 2008. július 28.