Mikor megbántássá lett a szó,
úgy éreztem most meghalok.
Bánatommal vörösre festettem,
az égbolt szélén toporgó napot.

Még egyszer visszanézett,
mosolyát  elküldte nekem.
Hirtelen felhőbe burkolózott,
és fekete lett a végtelen.

Halvány, csöppnyi sugárka
kapaszkodott az ég peremén.
Nem mehetett búcsú nélkül,
így  megsimogatott a fény.

Nesztelen léptekkel érkezett
az éjszaka.  A téren sötéten
bólogattak a fák. Hallgattam az
eső, leveleken zokogó sóhaját.

Búcsúztak. Szél ringatta őket,
de ódát énekeltek, ..nekem.
Lassan leperegtek a levelek,
Mint órán a homokszemek..

Az ősz vigasztalni próbált,
egyre körülöttem lépkedett.
Rám nézett, megcsóválta fejét,
Csókjával törölte könnyemet.