Lélekörvény
Mint az örvény, amely lehúz a mélybe,
Ugy vonzottál te, az érzés tengerébe.
Mig zuhantam várva a csodára,
boldog voltam végre, valahára.
Barna szemedben lobogott a fény, mely
felgyújtotta lelkem, vesszen az erény.
Szemed iriszében lobogott a lelkem.
Reméltem szeretsz, és én is szerettem.
Olyan boldog voltam, szinte önfeledt.
Adtam volna mindent, amit csak lehet.
Ha ujjaiddal kényezteted arcomat,
remegő vággyal vártam csókodat.
Mint örvény, amely lehúz a mélybe,
és szédült foglyát felküldi a fényre,
zuhanás nélkül,megszünne a csoda.
De a boldogságát nem feledném soha. | |
|
|