Menned kell...
A Tavasz hirnökét, még a Tél fogadta.
Pehely szőnyegét elébe rakva,
fagyos mosollyal, szellő kézfogással,
jégvirágcsokor üveg harmatával.
Hó zamatú széllel,
hűvös érintéssel,
sértett szeretőként, elsirva magát,
és rám hullatta sűrű könnyeit,
mint lelkének fájón égő sóhaját.
-Tudom, érzem, hogy szeretsz,
ha könnyem hull mindig nevetsz,
és szinte táncol lépted a havon....
Most mégis elengednél,
szinte küldesz,
de ugye visszavársz, egy
Decemberi hideg alkonyon.
- Drága Tél! Nem azért kell menned
mert nem szeretlek, csak
a Tavasznak jött el az idő.....
Engedd hát, hogy újra
megszülessen, és éljen a jövő.
Őt is szeretem, nemcsak Téged,
akár a Nyarat,.. vagy az Őszi létet,
de visszavárlak, amig élek, ...bár
évszakot évszakra cserélek, de a
Szerelmem elkísér minden hova.
|
|