Az éj, melegből szőtt palástját
vállamra teritette, s halkan zokogó
felhők könnycseppjének ezrei, mint
megolvadt kövecskék rohantak elő.

Az arcomra hullva, mintha könnyem
lenne  Hűsitő patakként csorogtak,
esők hárfa húrján hangodat idézve,
a lelkembe nyugalmat varázsoltak.

Érezték a csendes bújó bánatot,
vigaszként  nékem  tangót járva
míg én csak a kör közepére állva,
Rácsodáltam a cseppnyi táncra.

Lassan elfáradtak, felhőnek álltak,
meleg esti széllel uj utakra szálltak
bennem dübörgött a tánc, a ritmus
oly egyszerüen, mint a logaritmus.