A hangod, mint festőnek az ecset,
lelkemre festette szerelmedet.
Testemre, mint tüzzománcon,
villodzó fénynek égeti vágyad,
s mikor szavaid rám találnak
úgy ringatnak, mint az óceán.
Suttogásod, némaságom oldva,
mint a sóhaj az üllön áthaladva
a kalapácsot zengeni készteti,
s én egyre hallom a szavakat,
melyek oldják a bánatot, és
cseppjeit messzire űzi sóhajod.
Az érzés mi megszületett, oly
gyorsan felnőtt, és Téged
követett, a mindeneken át.
Mikor Rád gondolok, már rohan
s karjaidba omlik boldogan.
Látod! Már fut feléd a vágyam
Szerelmemmel Rád találtam....
Kitárod karod, s én tudom,
szerető szived, az otthonom.