Még csak úton voltam
álom, és ébrenlét között,
még nem szólhattam hozzád,
de egyre halkabb lett
a valóság hangja, és
már nem kísért tovább.
Lassan távolodott, de súgva
azt üzente, várlak vissza
boldogan, nevetve, és
és a mosolyt, mit arcodra
fest Kedvesednek csókja,
fényemmel őrzöm, védem,
édes izét, ajkamra kérem.
Az álom csendben érkezett,
a valóságra még ránevett, de
karjába véve, hozzád repült.
Az álom ébredt, és a várakozó 
valóság mellém  szenderült.
Mosolyod fénnyel fogadott,
szemedben szikrázó vággyal,
ajkadon kérő sóhajtással.
Csókod gyöngyei testemen
gurultak, az ölelésedben
benne volt a holnap.
Még egymást öleltük, de
kopogott a Hajnal fénye.
Türelmetlenül toporgott,
és elpirúlt az arca, mikor 
testünk fényruháját, a 
Holdnak visszaadta.
Az ébrenlét kapujában
búcsúcsókod még utolért.
De a nappal fényénél is, az
álmok éjszakájáról mesélt.