A ház előtt nyújtózó meggyfa,
mint suttogások néma őre,
válaszolt a sóhajtásnak,..
levelei zizegtek a levegőbe.
-Kérdeztem...baj van...fázol,
vagy csak sóhajfogócskázol?
Ágaival bólogatni kezdett..
remélem megértett!
Mert a némaság szavával,
leveleinek jelbetűivel intve,
csendben elmesélte,..oh nem,
nem vagyok beteg,..csak
itt állva elfáradtam. Egész nyáron
csicsergő madarkák fészkeltek
dúsan zöld levélkoronámban.
Esőtől, széltől óvtam őket, és
szerettem. De el kell mondanom,
szerelem is lobog bennem....
A szomszéd ház előtti kertben,
a kapunál,.... egy szépséges,..
gyönyörű meggyfácska áll.
Ugy könyörögtem az Ősznek,
-ne siessen, ha Ő leveleit hullajtja
titokban.... megleshessem...
De már, ágaim lassan alszanak,
és én is, nemsokára, pihenni térek
mig, a Tél őrzi bennünk a létet.
Tavaszra gyökereink öszeérnek,
én magamhoz ölelem, szeretem,...  
szeretem,....amig csak élek.