Felébredt az égbolt és az ablakába
még ott állt, didergett a lélek, 
az álomhajú fekete éjszakába.
Tenyerébe rejtette könnyes bánatát,
senki nem hallotta sóhaját.

Csillagszemét álomra hunyta az ég,
- míg elalszom mondj nekem mesét.!
És a lélek mesélni kezdett, néha sírt,
könnyeiből mosolya szülte a  csodát,
senki nem hallotta sóhaját.

és csak mesélt, mesélt bánatáról,
rohanó életének ezer egy bajáról,
a fájdalmakról, mik űzik hajtják, míg 
féltés félelmei lassan betakarják, de
senki nem hallotta sóhaját.

Néha félelmében ijedten reszket,
mikor ijesztőek a elmúló percek,
aggódnia kell minden pillanatban,
szél viszi égre lelke ezer darabját,
senki nem hallotta sóhaját.

A nap féltőn védelmébe vette,
felhő ágyára csöndben lefektette,
de szíve mégis a földön maradt,
ott dobog lángfelhők alatt, úgy fájt..
senki nem hallotta sóhaját.