Lelkedbe bekúszik a félelem,
nem tudod miért,
egyszer csak ott terem, és
csitítanád, mint árnyékot a fény.
Megérinteni nem lehet,
kifolyik ujjaid közül,
mint pergő homokszemek, és
a bánat magával ragadja.
Rád teríti szürke köntösét,
arcodra, szemedbe szórja
testének finom porszemét.
Könnyeid akarja, szomjazik.
Mikor ott állsz ijedten várva,
megindul a könnyek árja
barázdát szántva, szürkesége
homokjának sivatagába.
Sós ízű forrásod vize útra kel,
végig folyik arcodon, és bár
nem kérted, mégis ajkadra ül
de forróságától menekülve,
inkább némán lehull a földre.
Sírj csak lélek, sírj nagyon,
kincsemet gyöngyökként
érted a porba hullatom.