Valami furcsa szürke fátyol,
melybe csipkét himzett az este
puhán könnyün rám borult,
mikor egy könnycsepp esenge,
mosolyodra vágyva, útra kelt,
és lassan gurulva porba hullt.
Ezernyi gondolat jutott eszembe.
Láttam milyen a vágy szemedbe.
A szél, hárfa hangú remegése,
sóhajodnak dallamát idézte.
A felhők is vigasztaltak,
pehellyé lettek, betakartak.
Volt amelyik arcomon csorgott,
felidézve távolról küldött csókod,
remegő vágyad kérlelő szavát,
forró ölelésed, bőrőd illatát.
A távolság nem végtelen, mert
rám találsz Te utakon, hegyeken,
az éter hullámain át, és érzem,
mikor rám gondolsz éppen.