Ködöt sóhajtott az este.
Az éjszaka hömpölygő,
fehér lepelbe rejtette
bársonyos uszályát.
Csak lépteim kopognak,
visszhagjukat keltve.
Néma, hallgatag a csönd.
A templom lélekharangja,
mint szellemhajó kürtje, a
némaságot rabláncra fűzte.
Magam leszek lélekhajóvá,
szellemtenger vesz körül.
Az utat nem találja lábam,
elveszem a Köd gomolyában.
Kiutat, hogy keressek ?
Itt dörömbölni nem tudok,
kiáltozással semmit nem érek,
puha párnák közt rab vagyok.
Nem tapogathatom a falat,
nem találok ajtót, ablakot,
menekülni, hogy tudhatnék,
ölelő köd, fehérlátó vak vagyok.
Sejtelmesen hömpölygő árja
átjárható falat von körém,
Sorompót,..élet -halál küszöbén.
Körbetáncolnak szellemek
némán, mint a sír - csendesek.
Szorongva állok, szinte szédülök,
lassan lebegek, ég és föld között.
Felhőben járok, lépdelek,
úgy érzem,...azonnal elveszek.
Lassan megnyugszom,...élek!
Fölszállt a Köd, ragyognak a fények.