Széllel szálló,
hegyekre zuhanó szavak
bár összetőrnek
hangjuk megmarad.
Némaságuk sirva énekel,
hisz attól félnek
a távol nem felel.
Szerte gurult betűk,
mint vágyó sóhajok,
gyöngyként ragyognak,
mint a könny, és minden
csillogásban, arcod rám köszön.
A Hold ezüst nevetése,
mosolyod idézte, míg az
Éjszaka halkan kuncogott,
és bársony öleléssel, a
vágy tüzévé változott.
Hevesen ölelt, mint két karod,
hozzám bújt, mint kérő sóhajod.
Bársonyt szőtt körém az éjjel,
megtöltve a sötétet fénnyel,
ezernyi csillagot varázsolt körém,
és álmunk országútján,
már jöttél is felém.