Míg sétálok, körém borúlna,
mint ékszerek puha bársonya,
átölelve ringatna,
magába zárna,
a halk szavú éjszaka.
Átkísér a parkon a Nap,
és csak néhány pillanat,
hirtelen megszöknek tőle,
a sugarak.
Susogó fák lombjai között,
már elbúcsúzott az Alkony,
sóhaját még hallhatom,
mint szél fuvallatát,
talán az érintése elmeséli,
milyen bársonyos az éj,
ha nem bűvöli, Alkony sugarát..
Rám kacsint,
de már nem őrzi fényét az este.
Ezüstös ruhába bújtatta az eget,
..majd körém heveredett,
puha csókjától életre kelt
az éjszaka teste.