Suttog az éjszaka ezer mesét!

Szellő háton kéjesen lovagolva,
az éji borzongás csatasorba
állitja, fekete hadseregét.
Zizegő levelek sötét koronája,
az úton rohanó szél dudorászva,
komor fellegeket idéz.
Függönyei lesznek a Holdnak,
fényét ellopni, elé osonnak.
Fáradt nő siet az utcán,
meggyötört arcán könnye csorog,
emlékek üldözik mióta árva, mert
férje elhagyta,.... egy éve halott.
Minden táblában a fejfát látja,
a férj szellemét hivja szava,
de csak a sötét éjszaka engedi,
hogy lássa, mikor a munkából
későn megy, fáradtan haza.
Ilyenkor érzi a hűvös sóhajt, és
annyira vágyik hallani azt, mert
ott suhan mellette, mint a párja,
szellem kezével vágyóan simogat.
Testetlen testével átöleli, fuvallattá
szelidült csókkal, arcán végig suhan.
A kapuhoz érve lebegni kezd.
Szivet formál a teste.
Mégegyszer búcsút int, és lassan
köddé válik, csak az eső ne esne.