Az álom megtalált,...... karjába vett,
rebbenő pilláim gyöngéden becsukta,
csókjával édes álmot teremtve,
miközben mint nektárnak cseppje,
egy parányi nyálgyöngy jelent meg
mosolygó ajkam szögletébe.
Ó Te...Te szégyentelen álom, miért
váltod most valóra álmom?
Gondoltál arra mi lesz velem? Mit
érezhetek majd, ébren...magányban!?
egyedül egy albérleti szobában.
De az álom,...csak kuncogva nevetett,
és mint egy bűvész alakot váltott,
arcnélküli szerelmes férfiként állt ott.
Mikor megfogta a kezem,
legyőzött az érintés varázsa,
a csókjától virágba borult, a téli álmot
alvó fák csupaszon integető ága,
a hárfahangú szellő leteritette nekünk
az éj, bársonyos puha palástját,
betakarva testünk, hogy ne piruljanak el,
az égbenyúló virágba borult fák.
Valami furcsa éjszaka volt
az égen telihold dalolt,....és nevetett.
Reggelre eltolta a göncölszekeret!
Mindenre emlékeztem, őrülten hiányzott
annyira szerettem már ezt az álmot...
úgy éreztem nem lesz több szava,
hisz ez volt ......egy szerelmes álom...
legszebb hattyúdala.

Ma újra álmodom vele, de most látom arcát,
és rám nevet szeme.