Felhőlány

Az égbolt monoton kéksége unatkozott,
felhőket teremtett, szórakozott.
Születtek fiúk, fekete fénnyel,
fodros női felhők ezernyi kéjjel.
Volt kit messze küldött hajóként úszva,
hegyek ölébe, vagy oromra kúszva.
Egy csipkeruhás felhő lenézett a földre,
hogy mosolyát lássák, bele bújt a fénybe.
A játszadozó szellő udvarolni kezdett,
vágyó sóhajáért epedett sok felleg.
De volt egy, kit kitartóan kérlelt,
fogadja el szivét, és szebb lesz az élet.
Sóhajtozó szavát a felhő meghallotta,
az epekedő szelet magába fogadta.
Szerelmesen ringott, a karjába esve,
minden pára cseppje, már csak őt,
a szerelmét féltette, hogy a szélcsend
gonoszsága, nehogy elvehesse.
A szellő lassan, lassan nőni kezdett,
széllé cseperedett, és mint ifju a bálba,
táncolni vitte hölgyét, csipke ruhájába.
Egyre erősödött, sőt viharrá nőve,
nem is figyelt már a vele táncoló nőre.
Egyre vadabb lett, majd tombolni kezdett,
Kezdeted utoléri a vég, ugye megértetted?
Csipke ruháját darabokra tépte....
ellökte magától, uj utakra térve,
páratestű párját, szétfújta sietve.
Ki apró gyöngyökké lett
könnyekké változott,... már nem is akarta
a fényben ragyogó  világot.
Ezernyi cseppjével lehullott a földre,
ott is akar maradni, mindörökre.

De a napnak sugara életre kelti,
visszatér az égboltra, a szelet felejti.






Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=7424