Talán már ötven éve.

 
Egy szerelmes éjszakán,
őt választotta csillagának,
egy csillogó szemű leány,
egy fényesen ragyogó csillagot,

melynek a tündöklő tükör,
csak homályos mása volt.
Remélte, az idő megőrzi,
és nem kell a földön összetőrni.

Temetője nem az égbolt,
mégis csak a föld maradt,
emlékező szavakkal, vággyal,
egyre űzték, találkozni a halállal.

A nő, fehérhajú, gyönge néne lett,
mellette párja, ..ki már fekvőbeteg.
Miattuk zuhant a földre, mint a kő,
mutatni, mily szép volt, velük az idő.

A haldokló csillag tükrökké esett,
ragyogott benne az emlékezet,
helyére ketten érkeztek, párba, egy
őszahajú néne, és reszketeg párja.