Levelektől szeplős fákon,
mérgesen ringatja magát.
Tegnap még színeket adott,
ma már dúlt-fúlt,úgy haragudott.

Bár érzi, szeretik sokan,
nem figyel, haragvón rohan,
büntetni akar, mert vége,
hatalmáért dühös a télre.

Fák koronáját cibálva,
hajukat csomókba tépve,
szálait szerteszet vetve,
elbújna a végtelenbe.

Hirtelen elsírja magát,
zokogva eső bánatát,
megérti, minden hiába,
hallgatni kell a tél szavára.

Hisz új évszak, új hatalom,
szigora már a nyakadon,
zuzmóruhát ad rá a tél,
felébredsz álmodból, ne félj!