A Kő
A parki homályban ragyogott a Kő.
Szobornak szánta a szobrász,
kemény testére mélyedést faragva,
középre helyezték a parkba.
Nyugalom,-n evet- avatáskor kapott,
számtalan erezete sikongva csillogott.
Egy esti sétán, úgy éreztem vár rám,
leültem pihenni, sima kőpárkányán.
Csak arra várt,
a Déli szél megérintse,
és halkan zümmögni kezdett,..
-A szél éríntése nélkül,
nem szólhatok veled,
de ha akarod, most mesélhetek.
És én hallgattam életét,...
Mikor szikla gyermekként,
ölelte anyját, a Nagy Szírtet,
kitől egy robbantásnál elszakadt,
és befogadta egy óriás patak.
Hosszu idő után találtak reája,
elszállított ák, egy távoli hazába,
ahol egy kőraktár sarkába zárták.
Majd megkapta egy szobrász,
ki ilyenné tette.
Bár már önmagának is tetszik a teste,
de az érte kiállt kínokat,
nem feledte.
Mikor a véső testébe hatolt,
pattogott a bőre,
ezernyi kőre.
Mikor csiszolták,
égette a fájdalom.
De amikor meglátta akarom,
és megérezte,
milyen jó nekem pihenni rajta,
kő lelkét átjárta,
a belőlem áradó szeretet hangja.
Már ugy gondolja megérte a fájdalom.
Símogató tenyerem csókja érintette.
Búcsúkén t, bársony feketén csillogott.
Talán holnap megint mesél,
ha megérinheti a Déli szél.
|
|