Az Éj arcát ablakomhoz szorítja,
holdajkú mosolyával benéz reám,
szinte hallom nevetését,
mint mikor a hullám csúszkál,
egy kiálló szikla oldalán.
Mikor elaltatom a lámpa fényt,
azonnal,
csöndesen fölém borúl,
símogatására,
testemben ezer szikra gyúl.
Nékem adott csöndje,
mesélni kezd az alkonyatról,
kinek a kora este,
egy kicsit tétován,
elcsábította fényét fátyoltáncával ma is,
késő délután.
Az éj büszke volt magára,
érezte, ő kell igazán,
hisz az este szurokkal festette magát,
hogy az éjnek ajándékozza testét,
és utána,
átdorbézolják az éjszakát