Az égbolt monoton kéksége unatkozott,
felhőket teremtve, szórakozott.
Születtek leányok, fekete fénnyel, 
daliás  fiúk,  ezernyi kéjjel.
Volt kit messze küldött
hajóként úszva, hegyek ölébe,
vagy fel az oromra.
Felhőnek lánya lenézett a földre,
mosolyát mutatva, bele bújt a fénybe.
A játszadozó szellő udvarolni kezdett,
vágyó sóhajáért epedett sok felleg.
De volt egy, kit kitartóan kérlelt,
fogadja el szivét, szebb lesz az élet.
Sóhajtozó szavát felhő meghallotta,
epekedő szelet magába fogadta.
Szerelmesen ringott, karjába esve,
minden pára cseppje, már csak őt,
szerelmét féltette,..
szélcsend gonoszsága, nehogy elvehesse.
A szellő lassan, lassan nőni kezdett,
széllé cseperedett, s mint ifju a bálba,
táncolni vitte hölgyét, csipkeruhában.
Egyre erősödött, sőt viharrá nőve,
nem figyelt már a vele táncoló nőre.
Egyre vadabb lett, tombolni kezdett,
Menned kell az égről, zúgott az ítélet?
Csipke ruháját darabokra tépte…
ellökte magától, uj utakra térve,
páratestű párját szétfútta sietve.
Ki zápor gyöngyeiként, 
csillagnak változott,
siratta a fényben ragyogó napot.
Ezernyi cseppje hullott le a földre,
ott is akar maradni, mindörökre.

De a napnak sugara életre kelti,
visszatér az égboltra, szelet felejti.