A csönd egyedül vigasztal,
mint árnyékot a fény.
Átölel akár a tó vize,
ha már nincs remény.
Lelkemben ringatja bánatát,
mikor csöndje fölszakad.
Sóhaj pihék takarják,
a bánattal kövezett utat.
Egymáshoz simuló zümmögéseiktől,
néma leszek,
és hallhatóan hangtalan.
Bekötött szemmel sétálok,
mégis látom,
lelkemen, a bánat árnya van.