Sziklaorom tetején állok.
Mikor lenézek,
egy eltűnt világot látok,
kék színű pára leng fölötte,
talán... sosem létezett,
csak én képzeltem a völgybe.
Vagy mégis tévedek?
Hisz emlékeimben létezett a nyár,
mikor a szó lelkembe költözött,
szegetlen üzenetként billegett,
mint fán, a vadgesztenye levelek.
Emlékszem csókok ízére,
mit megidézett az ősz…
Gyümölcseit ajkamra téve,
mohón kóstoltam édes ízüket.
Mennie kellett,
az  ősz nem maradhatott velem,
helyette jött a tél,
de őt is szeretem.
Mert nékem adva lelkét,
fájlalta bánatom.
Vigaszul havat kacagott nekem,
oly szépen hullatva csillagát,
én csak ámulva néztem,
feledve a vágy kérlelő szavát.
A völgyben hömpölyög a pára,
Visszatérek a rejtett világba....
Most még a szél simogat,
küszködöm  a szavakkal…
Csak egy percet maradhassak még..
Szélfútta hajjal....