Hajadba beletúr az ősz,
megremegsz,
mintha vágya volna.
Mikor csukott  szemhéjadra   
csókot küld a szél,
egy pillanatra úgy érzed,
karjába  zárt a múlt,
és neked mesél. 
Ringatja viselős lelkedet,
melyben ott fejlődik  
a szeplőtelen fogantatású emlékezet.
Még fájdalom,
megalázott lelked őrzi bánatod,
még magzatként rejtőzik utódja,
de emlékként  megmarad a holnapokra.
Mikor megszületik,
ragaszkodik hozzád,
nyakad köré fonja két kezét,
te ringatod,
talán altatót dúdolsz,
és néha könnyed hullatod.
Múlik az idő, nő az emlék-gyermek,
már nem csimpaszkodik rajtad,
külön utakon jár, de vissza-visszatér.
Ilyenkor örülni fogsz  majd neki,
megsimogatod arcát,
megkóstolod a régi csókokat,
bőrödön,  mint mező érett kalásza,
még bizseregni fog a múlt karátja,.
Mikor lejár majd az időd, és menni kell,
Már nem fogsz emlékezni semmi másra,

Csak az első édes csóktól
az utolsó búcsúszavára.