Megérkezett a Szilveszter.
A rohanó idő megáll egy percre,
a föltorlódott pillanatok leomlanak,
elrohannak egyre távolabbra,
magamra hagyva.
Egyedül állok szobám ablakában.
Gyönyörködöm,  
a Szilveszter szülte hóesés csodában,
engedve a pezsgő erejének,
mely feledtetni próbálja,
Hogy elhagytam megint egy évet.
Már tizenegyet kondít a harang.
Csak egy óra, és elfoszlanak a szavak,
emlékké lesz mi volt,
időbe merül az eddigi élet,
és csak a megtörténtről mesélek.
A Dóm tornyában egy pillanatra kigyúl a fény.
Egy angyal integet,
kezében az évvel, hirtelen rám nevet.
Mire lendítené a szárnyát, csak árnyát látom,
a zuhogó hó, mint fátyol,
ködként remeg a tájon.
Mindent elvisz, de emlékként megmarad
a vágy, félelem, szerelem, csókok és könnyek,
melyre emlékeztetnek új szavak
Én újként is régi maradok.
Nem kelletten néki, itt hagyott,
Idő!
Még mindig rabod vagyok!