Ketten laktuk a szigetet hittem őrized a szívemet. De te visszaadtad, tenyerembe téve, csendben átöleltél reméltem nincs vége. Lassan köddé váltál, eltűnt a mosolyod, Már csak az éjszaka, ő ölelt hangtalan, kifosztottként vártam, vérzőn, céltalan. A magány szigetén nem,..nem élhetek. melléd zuhan valaki, két karja átölel, Anyúúú, kész a kávé, ébresztő!! Kelj fel!
