Lassan vége van az ősznek,
kitárt karú ágakkal állnak,
szégyenlősen a fák.
Lombruhájuk sárgászöld színét,
az ősz,
mély barnára festi át.
Már nem zizegnek,
de csörögve pironkodnak a levelek.
Lassan
földre hullnak,
meztelenül hagyva a fákat,
szégyenlősen ringanak az ágak.
Az ősz,
még egyszer vággyal ölelkezik,
velük táncol egy kéjes éjszakát.
Szellőjével megcsókolja testük,
végig simít minden hajlatot,
mielőtt messzire futna,
azt suttogja,
jövőre újra itt vagyok.
Mikor  a tél eléri őket,
már messzire jár
az ősz.
Mit is tehetne mást,
dérrel,
hóval takarja a meztelenkedőket,
takaró alatt alhassanak egy évszakot.
Reggelre a fák álomba zuhannak,
de álmukban,
leveleket szülnek a tavasznak.