A Teremtés
És a sokadik napon, megerősödve lélekben, hitben,
végtére, megalkotta az ember saját képére Istent.
Aztán ráaggatta minden félelmét, felvértezte saját
gonoszságával, és beléplántálta istentelen haragját.
Bűntetni tanította, s elvenni azt, mit másik kezével
adott. (Tudatlanságból, vagy féktelen jókedvében.)
Felruházta oly erővel, melyről maga csak álmodott!
(Negyven nap s éj alatt elpusztítani, mit megalkotott.
Vagy épp éhínséget, járványt, sáskajárást, nyomort,
hozni azokra, kiket – állítólag -, mert ilyet mondott
mindennél jobban szeret.) Aztán mindezek tetejébe,
mély álmot bocsát az ember teremtménye szemére,
s míg alszik, kiveszi belőle a legutolsó szeretet-csírát:
áldozatként szenvedni hagyja majdan egyszülött fiát,
ki Isten s ember utolsó szövetsége. Hát ilyen Istent
teremtett az ember magának! Kitől mindig félni kell.
(Bár mondják, jó az Isten, s jót ád! Hiszen jutalmad
a Mennyország lehet! S ha oda vezet végül utad,
ott aztán meglesz mindened, amit kíván a lelked!
Csak amíg élsz! Csupán a létben kell szenvedned!)
|
|