Alszik...
Alszik a város, fekete lepellel betakarva.
Végtelen utcákon, néma tereken halkan
visszhangot ver léptem. Vállam a csend
súlya, mint nehéz gerenda, úgy nyomja.
Tenyeremben még szorítom néhány szó
szilánkosra tört darabját. Kapaszkodom
beléjük, ahogyan fuldokló, a felé dobott
hajszálnyi ágba, holott nagyon jól tudom,
messzi már mind a két part, s túl gyors
a víznek árja. Ki úszni nem tud, vége.
Felettem apró lámpások, ismerem mind,
hiszen én raktam belőlük neved az égre.
A szellő, mint sóhajod simogat a sarkon,
hol sorsomnak most végre jobbra kellene,
hogy forduljon. De látod? Útjelző táblák
sűrűjében is helyben toporgok elveszve.
Csend van. Hideg csend van mindenütt.
Csupán az éjféli harangszó, mi szíven üt.
Aztán pár lépésre az egykor volt otthontól,
látom, ahogy a gyűlölet csorog le a falakról.
Jövőtlen jövőbe bámulnak a vakablakok.
Temetetlen múlt felett keserű jövő zokog.
Végtelen csend visszhangja örvényt kavar.
Harmatkönnyet permetez minden hajnal.
|
|