Valami hiányzott
Emlékszel még, hogy akkor ősszel valamiképp
több remény nyílt a rózsaágakon? És mintha
több virágillat csiklandozta volna a szénanáthás
Világ orrát. A fák koronáján már nem volt ritka
vendég a hajnali harmat gyémántcseppje. Ebbe
a kora őszidőbe szédült megkésett tavaszunk,
amikor egy reggelen ráébredtünk, lehet ugyan
valamiképp élnünk (már ha egyáltalán tudunk),
egymás nélkül, de nem érdemes. Semmiképp.
(Mit ér a legszebb szó, a legszebb gondolat,
ha végül kimondatlan marad?) Így aztán délre
(jól emlékszem) úgy döntöttünk, valahogyan,
valamiképpen (de mindenképp) hátunk mutatjuk
az amúgy is értetlen Világnak (akár két éretlen
nagy gyerek). Így volt, így indultunk el az úton.
Csak aztán valahogy valami (magam se értem)
mindig kevés volt, mindig hiányzott. Meglehet,
csupán egyetlen apró darab, csak egy kis rész
hiányzott a nagy egészből, mégis épp ez volt,
ami nélkül mégsem lehetett teljessé az egész.
Lassan megint búcsúzni készül a nyár. Fakó
rózsaszirom-remény lapul tarisznyánkba rejtett
emléklapok között. Talán egyszer elérünk oda,
hol elfelejtünk minden elhullott könnycseppet.
|
|