Kukoricák a szélben
Tegnap a kukoricaföldek zöldjét néztem,
ahogyan a levelek csapkodtak a szélben.
Aztán apám arca derengett, ahogy egykor
ült a letört kukoricán, ebédszünetkor.
Tarisznyából ettünk. A kezében szalonna,
azt hüvelyk s mutató ujja közé fogta,
a kenyeret tenyeréhez szorítva vágta
kis „katonákra”, letette a szalvétára.
Középső és gyűrűs ujja fogta a hagymát,
és levágott abból is egy vékony karikát.
Emlékszem, ahogyan kezét felém mutatta,
s mondta, ilyen a szegény ember asztala.
Sok év telt el azóta, mégis tán’ e hagyma
csípős illata, mely most is a könnyet csalja
szemembe. Hol van már ez az ősz?. Sohasem lesz
ilyen. Csak a kukoricalevél lengedez’
épp ugyanúgy a szélben miképp akkor régen
És apám mindörökre itt maradt emléke,
ki réges-rég a földben (már földdé változott),
égi asztalnál ül, bár nem ilyet álmodott.
|
|