Őskáosz, avagy a káosz őse
Holnap lehet, hogy már nem leszek. És meglehet,
hogy már te sem itt leszel. Az is lehet, nem lesz
többé holnap. Csak két sötét árny sétál a múltban,
emlékeik valami irdatlan mély kútnak. És az is
lehet, hogy többé nem lehet olyan sem, hogy: lehet.
Nem érted, ez hogy lehet? Rólunk szól e látlelet!
Meghaltam, úgy élek, s ha nem leszek, Te élhetsz!
Istenem, de szép lesz, Istennőm, de szép vagy!
Szembe jövök magammal az utca túlsó oldalán, de
ház, és járda sincs ott talán! Nem értem, hogy lehet:
elvesztegetni éveket! Nem értem, hogy nem értem,
de senkiért! Rám köszön a holnapom: legyen végre
jó napom, vehetem a kalapom. Elfutnék, de nincs
hová, maradnék, de már nincs tovább, én azt hiszem.
Holnap lehet, hogy már nem leszek, tartós tejet
nem veszek, és az is lehet, hogy mielőtt elindulnék
elveszek. Érted, hogy megveszek Érted!
Nincsen több, csak egy hibám: élve szült a jó anyám.
A sors vele is jól kibánt, láthatja mind, ki lát!
A holnap lehet, hogy sötét árny! De ahhoz, hogy ez
így legyen, fény kell, hogy ébredjen, talán keleten.
Kegyetlen az élet! Én vagyok az élet, s a feltámadás
már más kell, hogy legyen! A kör tényleg végtelen?
Menekülj tőlem, míg nem késő, szívedben a legvégső
döfés az álmom, s hiába bánom. Önhibánkon kívül
ültettünk virágot a délibábon. Jégvirágot. Mégis várok,
hogy szárba szökkenjen a nyár, az utca mindkét
oldalán, hol nincsen járda, nincsen ház, és nincsen
talán utca sem, csak én vagyok az egyetlen,
ki szembe jövök velem, légüres régi tereken.
|
|