A napsugarak, mintha csak ezernyi ujj lenne valamennyi,
még kinyúltak a kékből narancsba öltözött felhők közül,
hogy mielőtt nyugodni térne, finoman megsimogassák
fáradt üstökét a Vén Földnek. Aztán éjjel szemedbe hullt
minden csillag szikrázó fénye, hajadba a Hold szőtt ezüst
szálakból fonatot, méz-szín bőröd simogatta ujjaim minden
idegszálát, szádra bíborpalástot vont csókom. Éj-királynőm
lettél, s csodákban jártam én. Arcod két karomba simult,
s a leggyönyörűbb tetoválássá váltál szívem belső falán.
Szükségem van rád! Hogy vidám, boldog legyek, és szabad,
mint a madár! Milyen szép és jó ez a szerelem! Mert nem
kalickába zár, hanem mind inkább szárnyakat ad, s emel
szinte az égig fel! És tudom, hiszem, nem kell félni, hiszen
karod puhán szorítja szívedre fejem, hová madár röptömből
mindig megérkezem. Várom a napot, amikor majd megint
porszemmé zsugorodik a távolság, s az idő végtelenné lesz.
Amikor megint éjjel-nappal összefonódik a test és gondolat,
s egyetlen hatalmas dobbanásként mi leszünk a Mindenség!
Szükségem van Rád. Nem örökké, de legalább egy életen át.