Csikorgó fogaskerekekkel, ma éjfélkor is útnak indultak
újra a percek, az órák, a mutatók körkörös útjukat járják.
Akár csak én, ebben az örökös hajtűkanyarban, sorsom
vonalán. Lassan lépek, s nézek a távolban pislogó párás
semmibe. Csend van. Csak a fák suttognak mindig Rólad,
rólunk. Valami véget nem érő dallam kúszik halkan felém.
Rám köszönnek Tegnap Volt Örömök. Hideg szél lopózik
kabátom alá. Csípős ez a március. Útszéli pocsolya jegén
szikráznak odafagyott csillagok. Hideg szemmel bámulnak
üres tekintetű, jégvirágos ablakok. Rád gondolok. Hiányod
úgy nő bennem, mint elvetett mag duzzad tavaszi földben.
Szinte érzem még csókod a számon, mosolyod, mint áldott
fény, beragyogja lelkem egészen. Mint testemben vérem,
úgy árad bennem s tölt el forrósággal a szerelem. Szeretlek.
Mint szerettelek akkor, mikor még áldott volt szerelmünk,
és szerettelek akkor is, mikor álmunk szakadt, befejezetlen,
fekete-fehér filmszalag maradt. Meglehet, talán másképpen.
Talán belül, s olyan izzással, mint a mélyben fortyogó láva.
De elég volt egy halvány, gondolat kavarta szellő csupán,
- elemi erő!-, megint az égig nőtt szerelmünk rőt lángja.
Lassan ballagok, mint az eljövő percek közelednek felém.
A csend utazik a vállamon tovább. Gondolatom már Nálad
jár, s megérkezem én is nemsokára. Már csak néhány óra,
még pár hétmérföldes lépés, aztán ismét karjaimba zárlak!
Hozzád vágyom szüntelen. Rólad szól bennem minden.
A hang, a dal, a mozdulat, ha mozdulatlanságban pihen.
Hiányod átjárja testem, lelkem, ahogyan szél a kabátom.
Lassan fogy az út, s egyre hevesebben kalapál a szívem.