Akkor még álltunk
Akkor még álltunk. Akár két szirt. Akár két fa.
Mint két magányos fa áll két magányos szirten.
S az egymásba fonódott völgyek kötöttek össze
bennünket, hogy el ne válasszon ember, Isten.
Később is álltunk persze. De már messze nem úgy!
Hanem miként a hegyvonulat áll a síkság peremén.
Ahogyan erdő áll a mező szélén. Oly erővel és oly
méltósággal tűrve s leküzdve a természet erejét.
Hogy aztán? Aztán már csak úgy álldogáltunk.
Mint aki csak egyik lábáról a másikra áll éppen.
Mint a szikla, mielőtt leomlani készül. Mint a fa,
ha halni készül. Mikor a balta már a gyökéren.
De akkor még úgy álltunk, akár az a két márvány
szobor állt a téren, a kiszáradt szökőkút közelében.
Ahol kezem derekadra fontam, öleltelek szorosan,
mint a fa gyökere kapaszkodik a sziklarepedésbe.
|
|